Rated X: Rated X

írta CsiGabiGa | 2014.12.03.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: http://www.facebook.com/RatedXRocks

Stílus: Hard rock

Származás: USA

 

Zenészek
Joe Lynn Turner - ének Karl Cochran - gitár Tony Franklin - basszusgitár Carmine Appice - dobok Alessandro Del Vecchio - producer, billentyűs hangszerek Nikolo Kotzev - gitár (4, 8, 9, 11, 12) Daniel Palmqvist - gitár (7) Angelica Rylin, Daniel Flores - vokál (7)
Dalcímek
01. Get Back My Crown 02. This Is Who I Am 03. Fire And Ice 04. I Don't Cry No More 05. Lhasa 06. Devil In Disguise 07. You Are The Music 08. Peace Of Mind 09. Maybe Tonight 10. On The Way To Paradise 11. Our Love Is Not Over 12. Stranger In Us All
Értékelés

És újra itt vagyunk az X-faktoriális legújabb szériájával, melynek különlegessége, hogy ezúttal csak az eddig hanyagolt rockzenészek léphetnek színpadra, hogy elnyerjék a zsűri tetszését. A zsűriét, amelynek elnöke ezúttal Serafino Perugino, a Frontiers mindenható elnöke. Zsűritag még Alessandro Del Vecchio, az egyötven mély billentyűmágus, aki alig látszik ki hangszere mögül, de ha hozzáér, azt mindenki meghallja, Nikolo Kotzev, a „bolgár Blackmore”, aki nagyobb Paganini-rajongó példaképénél is, hiszen a szólóit nemcsak gitáron, de hegedűn is eljátssza, ha kell, és Daniel Palmqvist, svéd húrnyűvő kisiparos, a kedves nevű The Murder Of My Sweet zenekar ex-axeman-je. A győztes, vagy győztesek díja – igazi magyar módra –, hogy lemezt csinálhatnak a zsűri valamelyik tagjával. Vagy mindegyikkel.

A döntőbe jutott első versenyző Joseph Linquito, aki kedveli a Rainbow dalokat, kedvenc énekese Joe Lynn Turner, szabad idejében Michael Mennel, a volt moszkvai polgármester-helyettessel bratyizik és harminc éve úgy néz ki, mintha még mindig ő lenne a Spotlight Kid. Jelszava: ki hátszelet vet, napvihart (Sunstorm) arat! A másik résztvevő Carmine Appice, hívő. Zeuszban hisz. Több lemezt is áldozott neki (’Guitar Zeus’), de ennek ellenére jó viszonyt ápol a fekete szombati (Black Sabbath) szertartásokban közreműködő testvérével, Vinny-vel is. Érdekességként elmondhatjuk még róla, hogy egyszer együtt szolgált a seregben a másik versenyzővel, Turnerrel (Mother's Army).

Mindketten hoztak magukkal kísérőt is. Carmine Appice segítője a ritmusszekcióban az a Tony Franklin, akiről már Jimmy Page is megmondta, hogy jó firma (The Firm). Egyébként meg a Blue Murderben találkoztak (már megint egy izgalmas gyilkosság). JLT pedig, aki eleve előnnyel indul, mivelhogy három neve van, így többször lehet rá szavazni, Karl Cochran gitárost hozta magával, aki szólólemezein is többször kezeskedett érte (értsd: szólózott neki), de legnagyobb dobása az volt, amikor Ace Frehley turnégitárosaként megírta az Into The Void-ot, amiből cirkuszi attrakció lett (’Psycho Circus’).

Nos, mielőtt a zsűri meghozza ítéletét, a szokásokhoz híven a játékosok közösen előadnak egy dalt. Erre az alkalomra írta két zsűritag, Alessandro Del Vecchio és Daniel Palmqvist, egy Kronkvistádorral közösen, melynek címét a JLT által felénekelt „Deep Rainbow” lemez hírhedt outtake-je, a Fire, Ice & Dynamite ihlette, csak innen lefaragták a dinamitot.

És ilyen még nem volt: holtversenyt hirdet a méltóságos ítészek pulpitusa. A közönségszavazatok sem hoztak döntést, így mindkét zenész részt vehet a lemez elkészítésében, melynek neve Rated X, azaz „Az X Faktorban osztályozott”.

A zene első osztályú, bár semmi extra nincs benne, „csupán” jól van megcsinálva. Akár következő JLT sorlemezként is megjelenhetett volna, ha nem támad Peruginonak ez a szupergrupp ötlete. Az ilyenekkel az a baj, hogy a nagy nevek iránti felfokozott várakozás általában csalódáshoz vezet. Most azért ez a Deep Purple és Rainbow gyökereket magával hozó muzsika egyáltalán nem lett csalódást keltő, főleg, hogy még megfricskázták jónéhány szövegi és zenei utalással is, mint az említett Fire & Ice szövege, vagy az utolsó Rainbow lemez címadó dalának is beillő Stranger In Us All. Utóbbi egyébként az I Surrender nyitásával tényleg elférne egy Rainbow lemezen, míg a Peace Of Mind alapjaiban a Highway Star köszön ránk, az ős-hard rockerek zenéje iránt epekedők szívét melengetve.

A saját számok a legdögösebbek. A nyitó Get Back My Crown igazi Long Live Rock And Roll hangulatot hoz, Cozy Powell energiája sugárzik a dobjátékból, két apró bibije van a dalnak, hogy nem Blackmore gitározza és nem Dio énekli. Egyébként tökéletes lemezkezdés. Az I Don't Cry No More riffjei hasonló érzéseket keltenek, de az ének már sokkal inkább a JLT szólólemezekre emlékeztet. Ami persze szintén nincs messze ettől a világtól. És itt már érezni egy kis Blackmore feelinget a gitárjátékban, Nikolo Kotzev hangszíne, háttérharmóniái és szólói is azt mutatják, sokat tanult példaképétől. A már említett Peace Of Mind a Highway Star alapjaitól eltekintve is nagyon Purple lett, leginkább a „majdnem turneres” ’Battle Rages On’-on tudnám elképzelni. És újra Kotzev a gitárnál, aki már a Brazen Abbotban belerázódhatott a Deep Purple és Rainbow nótákba, lévén a stúdióbéli három énekessel szemben élőben sokkal inkább Turner-turnékat tartottak. A lemez vége igazi 80-as évekbeli Rainbow orgiába csap át, a Paradicsomba vezető útról (On The Way To Paradise) úgy énekel, ahogy régebben arról, hogy ez itt nem történhet meg (Can't Happen Here). Az Our Love Is Not Over ballada Kotzev játékával mintha a Maybe Next Time és a Tearin' Out My Heart összegyúrt változata volna, míg a Stranger In Us All szinte utólag gyárt egy címadó dalt a Rainbow búcsúlemezének, miközben a Turner éra legnagyobb slágerének (I Surrender) is emléket állít.

Van itt három dal, ami szerintem az utolsó Sunstorm albumról maradt le, legalábbis arra írt dalokat a Palmqvist-Kronqvist páros. A Fire And Ice lassú basszusintrója mintha az MSG Never Trust A Stranger-ének lenne az ikertestvére, csak itt nem felelget rá gitár. És a dal sem ballada, mert a refrénre belelendülnek, mint gyorsúszó a repülőrajtba. Igaz, csak a középtempóig jutnak, de így is sikerül kihozni belőle egy feelinges nótát, a Zep-hatások miatt talán BM-esebb (és ez itt most nem a Belügyminisztérium rövidítése akar lenni!) a többinél és az utolsó másfél perc egy igazi old school hosszúságú gitárszólót hoz, amit csak a refrén egyszeri megismétlése tör meg rövid időre. Jó, hogy nem végtelenítették azt a négysorost, mint mások szokták.

A Lhasa misztikus kezdésétől feláll a hátamon a szőr, mint amikor a horrorfilmekben a ködös mocsárba téved a főhős. Aztán kibontakozik egy igazi Blackmore-os középtempós nóta, Eyes Of Fire hangulatba ringat és ez a hangulat még Cochranból is kihozza a legjobbat. A legjobb szólóját. Ez a két dal nem illett volna a Sunstorm erősen AOR felé hajló stílusába, ide viszont remekül passzol. A harmadik dal a „vezérballada”, melybe a két nem sok vizet zavaró háttérvokálost Palmqvist volt zenekarából, a The Murder Of My Sweetből kölcsönözték. Ez már elfért volna azon a 2012-es lemezen is, de itt is remekül mutat, a legjobb Rainbow balladák hagyományait felidézve, s Palmqvist ikergitár témái is nagyon Blackmore-t idézik. Bár a refrén már kicsit foreigneresen slágeres, de mielőtt belefulladnék a saját nyálamba, egy patent záró szólóval a svéd gitáros magamhoz térít. Van két dal még, amit JLT írt az AOR énekes Chris Antbladdal, azt gondoltam, ezek lesznek a legnyálasabb számok a lemezen, de Palmqvist kettejükön is túltett a You Are The Music-kal. A Maybe Tonight azért felveszi a kesztyűt, a Street Of Dreams merengését utánozva, de a This Is Who I Am olyan kemény, bluesos alapokat kapott, hogy még csak eszébe sem jut az embernek az a bizonyos három betű (AOR).

A Blue Murder azért nem működött szerintem, mert Sykes Coverdale nélkül akart Whitesnake lenni. Ez azóta Vandenbergnek sem sikerült. A Rated X kevesebb gitárban, de hangban több. Alessandro Del Vecchio producerként, billentyűsként és szerzőként is rátelepedett a produkcióra, ami eddig már többször nem jött be, de most működik a dolog.

Pontszám: 8.5