P. Mobil: Farkasok völgye - Kárpát-medence / Mobilmánia: Fénypokol

írta CsiGabiGa | 2014.11.24.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Grund Records / Hammer Records

Weblap: http://www.pmobil.hu / www.mobilmania.rockband.hu

Stílus: Hard rock

Származás: Magyarország

 

Zenészek

P. Mobil:

Schuster Lóránt  vokál, szöveg, producer
Sárvári Vilmos  gitár, vokál
Baranyi László  ének, gitár, vokál, hangmérnök, zenei rendező
Szebelédi Zsolt  dob, gitár, ének, vokál
Tarnai Dániel  basszusgitár, vokál
Szabó Péter  orgona, zongora, szintetizátor, vokál

Mobilmánia:

Molnár Péter  ének
Zeffer András – billentyűs hangszerek, ének
Kékesi László – basszusgitár, ének
Donászy Tibor  dob, ütőhangszerek
Csintalan Márk  gitár
Kispál Balázs  gitár

valamint
Vikidál Gyula  ének (7)

Dalcímek

P. Mobil: Farkasok völgye Kárpát-medence

01. Farkasok völgye Kárpát-medence
02. Nyomjad papa!
03. Nagyon fáj
04. Nem akartam megszületni
05. Élve vagy halva
06. Az ördög tudja
07. Börtönbolygó
08. Vírus leszek
09. Ne játszd újra, Sam!
10. Te és én
11. Szexrabszolga
12. Tudom, hogy ki vagyok
bónuszok:
13. Gyöngyök és disznók - 2014-es változat
14. A csitári hegyek alatt (népdal)
15. Nem érzek semmit (Bencsik Samu első szerzeménye)
16. Ha megszólalnál (Bencsik Samu utolsó szerzeménye)
17. Kétforintos dal - akusztikus változat (Bencsik Samu legismertebb szerzeménye)

Mobilmánia: Fénypokol

01. Nem vagyok szikla
02. Fénypokol
03. Tegnapi dal
04. Szeba Timba
05. Vihardal
06. Amikor zene szól
07. Az ördög itt belebukott
08. Utak filmje
09. Magdi utolsó dala
10. Kőbe zárva
11. Kocsmasellő rock
12. Meztelenül
13. Bár az én fiam lennél
14. Itt hagyok mindent
15. Bárhová magaddal viszel

Értékelés

Rocktóber hónapban jelent meg a P. Mobil és a Mobilmánia új lemeze. Ehhez a csillagok olyan együttállása kellett, amilyen nem lesz még egyszer ebben az évszázadban. És nem lesz még egy olyan öngyilkosjelölt sem, aki egy cikkben meri említeni e két nevet, úgyhogy egy életem, egy halálom, Istenuccse megpróbálom!

A P. Mobil minden magyar hard rock muzsika őse, gyökere, úgy is szokták emlegetni: „a magyar Deep Purple”. Negyvenöt éve indult útjára a Gesarol, Schuster Lóránt zenekara, mely 1973-ban egy újsághirdetésben adta hírül, hogy ezentúl P. Mobil néven folytatják munkásságukat. Ők voltak a szocialista diktatúra által elnyomott zenekar, akik teltházas koncerteket adhattak, de lemezük nem jelenhetett meg. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy annak idején ugyanebben a cipőben járt a Beatrice is, csak ők punk-rockban utaztak, mára meg elqrvultak.) Az 1978-as ’Első nagylemez’ annak idején nem jelenhetett meg, valahogy kazettákon mégiscsak terjedt, így hallhattam én is a miskolci rockdiszkóban a Rainbow Long Live Rock And Roll-ja után közvetlenül a P. Mobiltól A királyt. Bencsik Samu és Cserháti Pityi megunva a kirekesztettséget, új utakra indult P. Box néven, a muzsikájuk és a szövegeik is populárisabbak lettek valamivel, kicsit „elrémbósodtak”, ha maradunk a Deep Purple párhuzamnál. A P. Mobil pedig járta a maga útját tovább, nem festett szivárványt az égre, nem kötött kompromisszumokat, zeneileg megmaradt azon a kitaposott úton, amely a Hammondra és Stratocasterre íródott hard rock muzsikát ötvözte a magyar gyökerekkel. Ennek legékesebb példája a Honfoglalás szvit, melyet volt szerencsém annak idején élőben meghallgatni (többek közt) az aggteleki cseppkőbarlangban is. Abban az időben még nem a „Móóóbil”-ozás ment a koncerteken, hanem: „Hajsza, A gálya, A főnix éjszakája!” Úgy skandáltam a többiekkel, hogy A gályát nem is hallottam soha, csak sokkal később, a Fradi-pálya koncerten ismertem meg. Az évtizedek során sok megpróbáltatáson és sok tagcserén ment keresztül a zenekar, de mindig megmaradt annak, ami: „A munkások, a parasztok és az értelmiségiek kedvenc zenekara.” Nekem akkor csappant meg az érdeklődésem iránta, amikor Lórántnak az az ötlete támadt, hogy elhagyja a billentyűket a zenekarból, s ezáltal a fentebb megfogalmazott egyedi hangzás megszűnt létezni. Mint mikor a pörköltből kihagyják a vöröshagymát vagy a pirospaprikát. Meg lehet enni, de az már nem az igazi!

Ebben az ínséges időben támadt az egykori billentyűsnek, Zeffer Andrásnak az az ötlete, hogy ex-P. Mobil zenészekből létrehozza a Mobilmánia nevű bandát. Még az is lehet, hogy csak haknizenekarnak indult, de olyan népszerű lett, hogy az EMI hamar a tollhegyére tűzte őket. Újrahasznosítva Schuster 4 rocktenor ötletét (ami igazából csak egy szám volt egy-két koncerten), egy teljes zenekart és egy teljes koncertet, valamint egy teljes turnét szentelt a 3 rocktenornak, a P. Mobil volt énekeseinek: (időrendben) Vikidál Gyulának, Tunyogi Péternek és Rudán Joenak. Nem mellesleg ő maga billentyűn és Kékesi László basszusgitáron játszva egészítették ki az így ötfősre duzzadt ex-P. Mobilosok névsorát. Leírtam már, most is vállalom ezt a mondatot: megalakulásakor jobb volt, mint az eredeti. Csak egy példát mondok: tőlük hallottam először Gyömrőn a ’Kutyából szalonna’ egyik legnagyobb nótáját, a Visszajövököt Hammonddal megtámogatva. Óriási volt! És ahogy a három énekes között elosztották a nótákat! Szóval jók voltak, na! Azóta sok minden megváltozott. Tunyó elment (az utolsó fellépésére, Zefi szülinapi koncertjére magammal vittem a Fradi-pálya koncertlemezt, dedikáltatni akartam, de nem volt nála toll, mondtam, nem baj, majd legközelebb. Ez a mondat azóta is kísért), Vikidál és Rudán kiszállt, s a kezdeti koncepció felborult. Készítettek két nagylemezt, s idén a Rocktóber 23-i lemezbemutató koncerten volt először kapható a harmadik.

Közben Schuster Lórántnak is „megjött az esze”, s csatasorba állította Papp Gyuszit. Először furcsának találtam ezt a választást, a Mini, a Skorpió és az akkoriban gyűlölt Dinamit után hogy került a P. Mobilba? De aztán rájöttem: hiszen ő a legöregebb magyar Hammond-bűvölő kis hazánkban! Most már a P. Mobilosok is tudják, mennyivel jobb Hammonddal a Visszajövök. Amikor a Skorpió újjáalakulása után Gyula úgy érezte, nem tud több vasat tartani a tűzben, szerencsére pótolták őt, nem maradt még egyszer billentyűs nélkül a zenekar. A fiatalabb generációt képviseli Szabó Péter, de nem kezdő a „Mobilizmusban”. Játszott Tunyóval, játszott Sáfár Öcsivel az ős-P. Box reinkarnációjában és játszott az újkori Gesarolban is, mielőtt a P. Mobilba került. Szóval benne van a kezében ez a muzsika. S húsz évvel az utolsó billentyűs P. Mobil lemez után (ki gondolná, hogy Babolcsai néni már húsz éves?) a Rocktóber 11-i lemezbemutató koncerten foghatták először kezükbe a rajongók a hetedik stúdióalbumot.


Fotó: T. Erika

Mindkét kiadó megtisztelt egy promo példánnyal, így nem csak egy letöltött mp3 alapján kellett véleményt formálnom az anyagokról. Ennek mindjárt ott van jelentősége, hogy beszélhetek a csomagolásról is: míg a Mobilmánia önálló CD-tokos kiadvány merész borítóval és 12 oldalas booklettel, addig a P. Mobil lemeze az újság mellékleteknél megszokott papírtokos verzióban került forgalomba. Ez így önmagában nem lenne a gyűjteményem fényeskedő darabja. Ugyanakkor, bár az újság címlapján az szerepel: „Joker Special CD-melléklettel!”, az A/4-es méretű, 84 oldalas „műsorfüzetet” kizárólag a P. Mobilnak, a jelenlegi felállásnak és az aktuális lemeznek szentelték, ami sokkal mélyebb betekintést enged a zenekar életébe és gondolatvilágába, mint pár dalszöveggel telenyomtatott 12x12 cm-es lapocska. Ennek tükrében én inkább azt írtam volna oda: „P. Mobil lemez, újságmelléklettel!” Azért egy oldalt rászánhattak volna a normál tokba való borítóra. Persze a szemfülesebbek a zenekar honlapján megtalálhatják, de egy házi nyomtatóval készült azért mégsem olyan, mint a nyomdai.

A borítók különbözősége egyben utal a világnézetek különbözőségére is. Míg a P. Mobil farkasa a Kárpát-medence fölött őrködik, vigyázva a hagyományokra és harcolva a bennünket ért rosszak ellen, addig a Mobilmánia hedonisztikus borítója az „egyszer élünk, azt éljük meg tisztességesen” világnézetet tükrözi. Schuster Lóránt ugyanolyan hévvel ostorozza a mindennapi életünk fonákságait, mint bő negyven éve bármikor, talán kicsit túlzottan is. Tudom, hogy a rockzene nemcsak egyszerű szórakoztatóipar, hanem önkifejezési eszköz is, de ez egy nagyon dühös lemez. És sokan – köztük én is – szórakozni akarnak, ha elmennek egy koncertre, vagy elővesznek egy lemezt, nem dühöngeni. Többek között azért is született meg ilyen lassan ez a kritika, mert a lemez végén nem éreztem késztetést arra, hogy újra elindítsam, újra felhergeljem magam. Kellett mindig egy kis idő a regenerálódásra.

Hol vannak az olyan lazulások, mint a Rock and roll, a Simli show, vagy az Oh yeah? Talán ezt a vonalat próbálta megragadni a sperma-induló Nyomjad papa. Geszti Péter Mit tehet a sejt? című dala óta nem hallottam ezt a témát ilyen aspektusból feldolgozni. Nos, ez sem rosszabb annál. De nem is jobb. Ezt egy nagy magyar szövegíró már sokkal jobban megfogalmazta korábban: „És ha este nem lesz fáradt, hozzá bújhatok. Megáld majd egy szép gyerekkel, ki olyan, mint én vagyok.” Nem akarom kielemezni egyenként a szövegeket, egyrészt sohasem érne véget ez az írás, másrészt egy interjúban Schuster maga beszélt a dalok születéséről, a szövegekről. Ez mégiscsak hitelesebb, mint amit én belemagyaráznék. Inkább csak annyit, hogy zseniális meglátásai vannak (a Woody Allen vígjáték Játszd újra, Sam! ellenpontozása a Ne játszd újra (Uncle) Sam!-ben is igen érdekes gondolkodásmódot tükröz), de mintha most több volna a düh, mint régen, és kevesebb a művészet. Jó példa erre az előbbi összehasonlítás is, de többször is azt éreztem, hogy csupán felsorolja az őt bántó dolgokat, még rímbe is szedi, de nem szedi versbe, mint régen. Ugyanakkor nagyon jó megfogalmazásai vannak. Talán mert fél évszázados lettem, a legmélyebb nyomot a „Voltam, mint ti, lesztek, mint én” refrén hagyta bennem, a „Ti is meg fogtok öregedni” mondat legzseniálisabb átirata. De a „Megvolt a nagy bumm, jöhet a nagy reccs” is nagyon jó párosítás, és sorolhatnám, de mondtam, hogy nem megyek bele.

A másik oldalon is vannak mélyenszántó gondolatok, csak egészen más köntösben. Horváth Attila sem ma kezdte a szövegírást, életművében találunk olyan örökbecsű darabokat, mint A kőfalak leomlanak a Taurustól, vagy a Ha volna két életem a Piramistól, de a Korál, az Omen, Keresztes Ildikó, Charlie dalainak szövegeit is neki köszönhetjük. Versei az érzésekről, a hétköznapi problémákról szólnak, néha vicces, néha komoly formában, itt-ott szójátékokkal elpoénkodva (mint a „bosszútávfutó” a Kocsmasellő rockban, vagy a „Minden a tiéd, kivéve a söröm” a Meztelenül-ben), máskor igen konkrétan megfogalmazva („Nem tudnám elképzelni úgy, hogy ne legyen visszaút” az Itt hagyok mindent-ben). A nagy csalódás nekem a Magdi utolsó dala volt. Tudtam, hogy nagy veszteség érte, mert a Pofakönyvben kürtölte világgá bánatát. És amikor megláttam a dalcímet, azt vártam, hogy: Na most végre kiengedi a gőzt! Mert a Tunyó emlékdal („Velünk leszel mindig, és hozzánk tartozó”) személytelenségétől azóta sem tértem magamhoz. Egy konzerv szöveg, amit akárki halálakor elő lehet venni, mint A zöld, a bíbor és a feketét. Talán már a zsigereiben van ez a fajta megközelítés, de hogy az élete párjáról is olyan dalt írjon, amit bárkiért el lehetne énekelni („Még egy dal valakiért, aki már többé nem jön el”), ha nem lenne ott a cím, hogy Magdi utolsó dala, az számomra felfoghatatlan. Talán túlzottan bezárkózott a bánatába és már nem képes megnyílni. Vagy csak magának tartogat egy sokkal személyesebb dalt, amit otthon dúdolgat esténként. Remélem, hogy így van!

Édesanyám halálakor olyan személyes üzenetet írtam neki, amit csak egyszer-kétszer játszottam el idegenek előtt, legtöbbször csak magamnak, zokogva. Mert kell egy ilyen dal. Lehet, hogy nem kell közprédává tenni, de kell, hogy legyen otthon, egy elrejtett dobozban pár olyan gondolat, ami csak róla szól, ami senki másról, senki másnak nem mondható el. Persze az is lehet, hogy csak rossz varázsszavakat vett elő, és engem más mondatok fognak meg. Hiszen a két deklarált emlékdal nagy csalódása mellett a Messziről jövünk refrénje („...mind visszajön, ha megfordul az ég. Csak embert nem láttam soha visszajönni még.”) megríkatott. Azt a mai napig a legnagyobb balladájuknak tartom, nem is értem, miért a Se kártyák, se csillagokat erőltetik koncerten.

A P. Mobil lemez zeneileg nagyon rendben van. A címadó dal intrójának felépítése A főnix éjszakáját juttatta eszembe, s ez pont passzol a lemezzel kapcsolatos érzésemhez, hogy a P. Mobil két billentyű-ínséges lemez után a Hammond újra csatasorba állításával hamvaiból támadt fel, mint „a vad főnixmadár”. Újra az a piszok jó hard rock muzsika, az a riffekre épülő rockzene, az a hangzás, amit a 70-es, 80-as években annyira szerettünk, s ami az ’Ez az élet, Babolcsai néni’-vel visszatért még a 90-es évek első felében is. Baranyi Laci nagyon jó hangját Tunyogihoz hasonlítják. Sok dalban élveztem, máskor meg nem. A sok dühös dalt néha szinte kiabálja, mint az egykori Vikidál, aki azóta a Rockszínházban megtanult énekelni. Ettől néha számomra egysíkú az énekstílus.

Tarnai Dani ugyan mindössze két számot írt a lemezre, de ott úgy futkároznak a basszusfutamok, hogy bajnok legyen a talpán, aki utána játssza. A Szexrabszolga a kiemelten jók között kapott helyet nálam. A Te és én viszont azzal fogott meg, hogy ebben van Sárvári Vili legjobban felépített gitárszólója. Szebelédi Zsolt a zenekar ifjú dobosaként a legjobb dalokat jegyzi, az említett címadó szerzeményt is, de a Miskolc riffjeit eszembe juttató Nagyon fáj és a Börtönbolygó is ott van a toplistámon. Imádom, amikor egy dobos nem csak a pörgetéseknél használja a tamokat! Mellesleg gitározik is, szóval nem véletlen a jó dalszerzői képessége. (Koncerten az akusztikus szettben láttam is játszani gitáron.)

A fő-fő gitáros viszont a másik „nagy öreg”, Schuster mellett az egyetlen, aki megmaradt a 80-as évek óta, Sárvári Vilmos. Nem egy Bencsik Samu, de tisztességesen teszi a dolgát bő harminc éve. Nyomja az emlékezetes riffeket, s pár szólót is elnyom zsigerből, ám ezek nem hagytak mély nyomot bennem. Egyedül a Te és én szólójának volt olyan íve, amire azt mondtam: Ezt így kell csinálni! A többi dalnak minden koncerten improvizálhatná a szólóját, nem venném észre a különbséget. Az mondjuk nem volt hülyeség, hogy második gitárost vett be mellé a ’Mobileum’ idején Schuster, tömörebb, dögösebb lett a hangzás. Csak az a fránya billentyű lett volna ott, akkor olyan jubileumi lemezt rittyentettek volna, hogy azóta is azt emlegetnénk. Ez most öt évvel később azért többé-kevésbé sikerült. A Ne játszd újra Sam! párhuzamaként Az óra körbejárt ugrott be, talán a zongorakezdés, meg az énekdallam miatt. Így ez is bekerült az emlékezetes dalok közé, míg a másik legjobb Sárvári szerzemény az igazi hamisítatlan Mobil-riffekre épülő Nem akartam megszületni.

A 12 új dal mellé 5 bónuszt is tettek. A Gyöngyök és disznók bónusz státuszát nem értem. Hacsak nem a bónusz dalok alcímének is tekinthető „Ezeknek még nem volt stúdióverziója”. De akkor is. Az előző lemezre készült ugyan, de végül nem került fel rá, a következő stúdióanyagon most ott van. Pont. Az A csitári hegyek alattról már elmondtam a véleményemet az Ignite koncert kapcsán, parasztvakításnak tartom, pont annyira, amennyire Freddie Mercury Tavaszi szél éneklését is. Nem ezért szeretjük a Queent, és nem ezért szeretjük a P. Mobilt. És nem attól szeretjük a hazánkat, ha koncerten részegen üvöltjük, hogy „Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!”. De szódával elmegy. Koncerten. Stúdiólemezen viszont pont olyan görcsös, mint a Nox Hej Dunáról fúj a szél diszkó-átirata. A három Bencsik Samu dal viszont igazi kuriózum. „Az első, az utolsó, és a legismertebb”, ahogy a propagandában elhangzott. A Nem érzek semmit valódi premier, egy előkerült réges-régi P. Mobil demó kapcsán született az ötlet, hogy csinálja meg a mai felállás, a Ha megszólalnál a Bill és a Box Company dala volt, egy koncertfelvételen már hallhattuk a Bencsik emléklemezen, de most Baranyi Laciék tolmácsolásában szól, végül a Kétforintos dal akusztikus változata, mely a modern kori P. Mobil koncertek egyik záróakkordja. Nagyon jól sikerült átdolgozás, s talán ebben énekel legnagyobbat Baranyi. És azt is meg kell említeni, hogy ő volt a lemez hangmérnöke. És igen jó munkát végzett.

Zeffer bezzeg nem félt hatfősre bővíteni a csapatát, s a két gitár a Hammonddal a kezdetektől fogva igen jó választásnak bizonyult. Az új anyag viszont sokkal modernebb lett, XXI. századi. Míg a P. Mobilnak sikerült egy igazi „vissza a gyökerekhez” lemezt kihoznia, addig a Mobilmánia tovább lépett. Egyrészt ott van az a bizonyos Rainbow-érzés, amit már az elején említettem, az Ez a mánia, vagy a Vagyunk és maradunk dalok stílusán érződik a P. Mobil alap, mint kiindulási pont, de egy sokkal lazább, populárisabb muzsika kerekedett belőlük. Ezt hívják Amerikában aréna rocknak. Itt nálunk... kis ország, kis aréna. És ezt a vonalat viszi tovább a Bárhová magaddal viszel, a Szeba Timba, az Amikor zene szól (sőt, itt még rá is tesznek egy lapáttal az arénagőzre az óóóh-zással), vagy a Vikidál Gyula újbóli felbukkanásával duettben előadott Az ördög itt belebukott.

A lemezt nyitó Nem vagyok szikla viszont rögtön az elején egy megújult zenekart mutat, akik modern megoldásokkal operálnak. És ezt folytatja a Tegnapi dal is. Az Utak filmje Keep The Faith ritmusai is új irányba visznek, a Bon Jovinál is élveztem ezt a fajta elmozdulást az aréna rock alapvonaláról. A Vihardalban ugyan Csintalan Márk kicsit újrahasznosította kedvenc Michael Schenkerem Rock Bottom riffjét, de ezt olyan ízlésesen tette, hogy ha nem fut bele egy ilyen Schenker-őrültbe, mint én, akkor talán soha ki sem derül a dolog. A Magdi utolsó dala gyönyörű és szomorú ballada, bár kicsit mintha a Vagyunk és maradunk dallamvilága lenne, lassított változatban, de ebben használják ki leginkább az ikergitár-szóló lehetőségét. Nincsenek emlékezetes riffek, mint a P. Mobilnál, de vannak emlékezetes dallamok, egy nagyon jó énekessel, akinek a hangja (ha mindenáron hasonlítgatni akarunk) valahol Vikidál és Rudán között van. A duettben néhol gondolkoznom kellett, hogy ezt a sort most melyik énekes is énekli.

És vannak tanult gitárosok, akik remekül kiegészítik egymást, sokkal emlékezetesebb szólókat produkálva, mint az ösztönösen játszó Sárvári Vilmos. A régi P. Mobil-érzést Kékesi hozza vissza, aki a Kocsmasellő rockban a Rock and roll, az Oh yeah vagy a Simli show hangulatát eleveníti föl a kellően öreg hallgatóban (ezt hiányoltam legjobban a P. Mobil lemezről). A fiataloknak meg csak egy bugyuta „vugibugi rakendroll”, amire lehet pogózni egyet. Zeffer is énekel a Bár az én fiam lennél című balladában, de ez már inkább a Rock Band felé mutat, nekem kicsit kakukktojás. Azon azonban el lehetne gondolkozni, hogy kell-e két néven futni egy bandának: ugyanazok a zenészek, ugyanaz a közönség, csak a repertoár más, meg Zefi énekel Stula helyett. Ha már a Mobilmánia elvesztette kezdeti funkcióját, hogy a három eredeti énekessel nyomják a P. Mobil számokat, és az új lemez modernebb hangzása is egyre inkább elszakad az ős-banda zenéjétől, a két repertoár meg annyira egy tőről fakad, hogy simán össze lehetne olvasztani a kettőt, én Zefi helyében elegánsan vetnék véget a két tábor közti acsarkodásnak: egy Pofakönyv hirdetésben jelenteném be, hogy a zenekar neve ezentúl Rock Band.

Mindent egybevéve nagyon jó lemez lett, talán jobb, mint az első. (Érdekes, hogy a Fonogram-díjat a leggyengébb alkotásukért kapták meg.) Most csak azt nem tudom eldönteni, hogy a legjobb számaik listáján az Ez a mánia utáni második helyet melyik dalnak adjam: a Bárhová magaddal viszel és Az ördög itt belebukott egyaránt esélyes.

Pontszám: 9