Devin Townsend Project: Z2

írta Hard Rock Magazin | 2014.11.21.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Hevydevy Records

Weblap: http://www.devintownsend.com

Stílus: Extrém progresszí­v metal

Származás: Kanada

 

Zenészek
Devin Townsend - ének, gitár, basszusgitár, billentyűk Anneke van Giersbergen - ének Dave Young - billentyűk, gitár Mike St. Jean - billentyűk Brian Waddell - basszusgitár Ryan van Poederooyen - dobok
Dalcímek
CD1: Sky Blue 1. Rejoice 2. Fallout 3. Midnight Sun 4. A New Reign 5. Universal Flame 6. Warrior 7. Sky Blue 8. Silent Militia 9. Rain City 10. Forever 11. Before We Die 12. The Ones Who Love CD2: Dark Matters 1. Z2 2. From Sleep Awake 3. Ziltoidian Empire 4. War Princess 5. Deathray 6. March of the Poozers 7. Wandering Eye 8. Earth 9. Ziltoid Goes Home 10. Through the Wormhole 11. Dimension Z
Értékelés

Akik ismerik Mr. Townsend munkásságát, tisztában vannak azzal, hogy ez a jóember egyszerűen nem fér a bőrébe. Attitűdje továbbra sem változott semmit, ennek gyümölcseként tarthatjuk kezünkben ezt az új kiadványt. A ’Ziltoid 2’ ráadásul rögtön egy dupla album, miközben még meg sem száradt a tinta a legutóbbi DVD-n és a Casualties of Cool anyagon.

Rengeteg fórumon tárgyalt téma, hogy most akkor Devin őrült-e vagy zseni? Azt a közhelyet inkább ne is feszegessük, hogy a kettő közötti határ milyen vékony: inkább örüljünk annak, hogy ezzel a furcsa kettősséggel ő maga is tisztában van. Tudja, hogy zenéi mindkettő vélekedésnek szolgáltatnak muníciót, és ki is használja a végletekig. Úgy gondolom, ezt a zseni-őrült kettősséget akarja most a dupla formátummal kicsit kihangsúlyozni, kielégítve ezzel mindenki igényeit. Szeretitek a megfontolt, átgondolt, koherens anyagokat? Nesztek, ’Sky Blue’! Akarjátok hallani, ahogy ismét teljesen elvesztem az eszem, és kaotikus zenét csinálok? Ziltoidot, a 4. dimenzió legnagyobb szélhámosát akarjátok? Tessék, tessék… itt a ’Dark Matters’.

Természetesen ennyire nem lesz egyszerű a képlet, de azért nem árt kijelölni az irányokat. A két albumon rengeteg vendégművész hallható, köztük van olyan zenésztárs, aki „csak” a hangját adta a lemezekhez, de olyan illusztris vendégek is felbukkannak a lemezen, mint például a Prágai Szimfonikusok. Az angyali Anneke van Giersbergen hatalmas nagy aduász, és ezt őrült zsenink éppen olyan jól tudja, mint a hallgatói. Ennek megfelelően rendesen el lett halmozva az énekesnő munkával, főleg a ’Sky Blue’ c. anyagon. Kettejük közös munkája továbbra sem vesztett semmit frissességéből, amit mindjárt az arcunkba is tolnak a Rejoice című felvezető nótában. Bárcsak minden albumot így ütnének fel… Van itt minden, úthenger vastagságú refrén, seggberúgós verse – ez a dal színpadért kiált, és szerencsénkre nem ez az egyetlen ilyen.

Van valami, amihez Devin nagyon ért. Ő az első számmal felspanolt hallgatót nem hagyja cserben, hanem a második nótával megőrzi az emelkedett hangulatot, sőt emeli is a tétet. A Fallout iskolapéldája ennek. Nem is kell hozzáfűzni semmit, nagyon erős darab ez is, a dupla kiadvány egyik legjobbja. Ugyanolyan természetesen, könnyedén folyik tovább a zene, vízként tölt ki minden egyes rést a hallgató elméjében. Ötös. Muszáj viszont kiemelni, hogy ez az emelkedő hangulat sokszor ugyanakkora hátránya a ’Sky Blue’-nak, mint az erőssége. Nagyon katarzisközpontú a zene, és ez egy idő után bizony fárasztó lehet a hallgatónak. Minden egyes nóta egy hatalmas energiakitörés, amiben a hallgató előbb-utóbb elfárad. Kevés a nyugvópont. (Elkerülhetetlen párhuzamot vonni az ’Addicted!’ című album koncertanyagával, mely szerintem az utóbbi évek egyik legerősebb élőzenei megnyilvánulása.)

Ezt az érzést erősíti a DTP-re jellemző hihetetlenül tömény hangzás is. Annyi szín, szólam, hanghatás szólal meg egyszerre a nótákban, hogy az már fárasztó, és egy szint után már csak a kaotikus benyomásokat erősíti, annak ellenére, hogy egytől egyig minőségi darabok sorakoznak a lemezen. A katarzisközpontúság egyben a bensőségesség hiányát eredményezi. Ahogy hallgatom a lemezt, egy bandát látok a színpadon, Devint látom, ahogy „leordítja a tökeit” (idézet tőle), és a tömeget látom, akik ettől megőrülnek. És ez mind rendben van, csak sajnos így nem domborodik ki az az oldal, amikor a művész hozzám, egyes-egyedül hozzám, a hallgatóhoz beszél a zenéjével. Ne essék félreértés, az a katarzis, amit Devin zenéje nyújtani képes, nagyon nagy fegyvertény. De a katarzist okozhatja néha effektek nélkül egy szál gitár és ének is. És Devin megmutatta már, hogy van ilyen oldala is.

Meg kell említenem, hogy sokszor kikacsintunk a könnyedebb, popos dallamok felé is, ezt sajnos nehéz belőni, hogy ne legyen giccses, és sokszor a nagy próbálkozásban át is esik a csapat a ló túloldalára. Emellett azért megjelennek a kötelező bulimetal nóták is, mint például a Silent Militia. A lemez egyik csúcspontja pedig egyértelműen a címadó dal, arcátlanul fülbemászó dallamaival. Összességében egy nagyon határozott elképzelések és zenei gondolatok által vezérelt albumot kaptunk, amelynek helyet kell kapnia minden igényes gyűjtő polcán.

De van ám még nekünk itt egy ’Dark Matters’ is. Mit lehet erről az albumról mondani? Talán a legfontosabb ez: Ziltoid visszatért! Ennek a legtöbben örülünk, hisz a 4. dimenzióból érkező gátlástalan gonosztevő ügyködései nagyon sok mosolyt és nevetést fakasztottak eddig is. Ezen a lemezen – mint ahogy már előre jeleztem – elszabadul a pokol. Újra kapunk egy jó nagy adagot a megszokott, színpadias Devin Townsendből. Mint az első ilyen albumon, itt is előtérbe kerülnek a musicalszerű dallam és ötletkapcsolások, a zene itt sokkal inkább aláfesti a történetet, mint hogy ellopja a show-t. De nem kell elszomorodni, ennek ellenére is tele van pakolva a lemez mindenféle őrült vokállal és riffel. Ezek nagyon gyorsan követik és váltják egymást, ahogy zajlik a történet, úgy változik mindig a muzsika is. Mivel a motívumok igen gyorsan és lendületesen váltakoznak szinte minden nótában, ezért igen kevés a kapaszkodó a zenei anyagban. De ez már a Ziltoid-albumok sajátja.

Aki a DTP agresszívabb, metalosabb munkáit szereti, ezen a felvételen ismét megtalálja a számítását. Visszatér minden imádott szereplő az első albumról, sőt kapunk újakat is, szokás szerint rettentő sok iróniával átitatva. Nekem személyes kedvenceim a Blattaria hercegnő, a földet megszálló háborús hercegnő gyermekei alkotta sereg, a Poozer had. Tudom, ne is mondjátok… Vagy mondjuk a 6. dimenziós bolygózúzó, aki már visszatérő vendég, és most kiderül róla, hogy annak ellenére, hogy puszta hangjával képes galaxisokat összezúzni, kinézetre igazából egy cuki, csillogó szemű kis szőrcsomó.

Az albumról mindenképpen szeretném kiemelni a Deathray és a March of the Poozers című szerzeményeket, igazi súlyos tételek, minden bennük van, ami miatt a hallgatóság megőrült eddig is a Ziltoid-mondakörhöz kapcsolódó zenékért. Azt hiszem, ezt az anyagot nem érdemes momentumról momentumra kivesézni, legyen elég annyi, hogy inkább egyben érdemes meghallgatni: mivel összefüggő sztoriról van szó, a hangulati faktor így jóval magasabb.

Pontszám: 8.5