Slipknot: .5: The Gray Chapter

írta Hard Rock Magazin | 2014.11.19.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Roadrunner Records

Weblap: http://www.slipknot.com

Stílus: Modern metal

Származás: USA

 

Zenészek
Corey Taylor - ének Mick Thomson - gitár Shawn "Clown" Crahan - ütőhangszer Craig "133" Jones - sampler Jim Root - gitár Chris Fehn - ütőhangszer Sid Wilson - Dj Vendégzenészek: Donnie Steele - basszusgitár Alessandro Venturella - basszusgitár Jay Weinberg - dobok
Dalcímek
1. XIX 2. Sarcastrophe 3. Aov 4. The Devil In I 5. Killpop 6. Skeptic 7. Lech 8. Goodbye 9. Nomadic 10. The One That Kills the Least 11. Custer 12. Be Prepared For Hell 13. The Negative One 14. If Rain Is What You Want
Értékelés

Gyerekkoromban a Slipknot volt az a banda, akit mindkét (akkor létező) tábor imádott köpködni: a modernek azért, mert túl „death”, a hagyományosok pedig azért, mert túl „nu”. Mindazonáltal az elmúlt évtized alatt sokak szemében igazi klasszikussá nőtték ki magukat. Az enyémben például azért, mert volt két roppant szimpatikus, egyéni vonásuk, melyeket karrierjük felvirágzásával nagyon jól tudtak kamatoztatni: a maszkok adta anonimitást és a jellegzetes hangszerhasználatot. Mára sajnos mindkét támpillér megbicsaklott. Corey Taylor önálló karriert futott be maszk nélkül, arcával ki van tapétázva a Facebook, gyakori vendég talk showkban, mondhatni a maga módján igazi szupersztár lett. Corey egy jó srác, menő mindenhova elhívni, hivatkozni rá, példaképnek tekinteni.

Az első albumok idején még csak találgattunk, ki lehet ez a hörgőgép, angyali énekhanggal, és elcsodálkozhattunk a rettenetesen tehetséges ritmusszekción, a halálpontosan riffelő gitárosokon. Azért lehetett rajongani értük, mert olyanok voltak, mint valami képregény-, horror- vagy szuperhősök, és szinte nem hittük el, hogy élő embereket látunk a színpadon és a klipekben. Mondhatni valódi szellemek zenéltek a Slipknotban. Azonban a zenekaron belüli haláleset komoly dolog, Paul Gray elvesztésével pedig az egykori „démonok” esendő hús-vér emberekké váltak, akik a kamerák előtt hullajtják maszk nélküli könnyeiket.

Joey Jordison (aki zeneileg egy rendkívül jellegzetes karakter) röhejes kirúgása pedig csak tovább súlyosbította a helyzetet. Na, szóval itt kellett volna levenni a maszkot, mint ahogy az arcfestéket is lemosta annak idején a Kiss. Lényegében nem a zenével van bajom, hanem azzal, ahogy megpróbálják lenyomni a torkomon. Röhejes marketingfogásnak bizonyult az új tagok (fél tagok? nem is kaptak egyenértékű maszkot… akkor most mi van?) kilétének eltitkolása, tele volt semmitmondó riportokkal és nyilatkozatokkal az összes zenei blog, ezzel is húzva a rajongók agyát. Aztán jött a ’Gray Chapter’…

Egyszerűen túl emberi és őszinte ez a lemez ahhoz, hogy minden giccset felvonultató horrorklippel (Devil In I) próbálják meg eladni, és Corey-t se tudom komolyan venni, ahogy maszkban próbál interjúzni, holott a közösségi hálón napi szinten tölti fel a cukibbnál cukibb fotókat és videókat a hétköznapi életéről. Be kell látni, hogy összeférhetetlen a kettő. Az új dobos pedig annyira semmilyen, hogy a nevét sem akarom leírni, ha már ők nem akarták elárulni. Egyszerűen nem működik úgy a ritmusok közti összhang, mint Joey idejében, amikor minden hangszer ritmikailag kiegészítette egymást. A zúzásból pedig, ha tetszik, ha nem, kezdenek kiöregedni. A lemezindító Sarcastrophe, a Skeptic, vagy az albumot beharangozó Negative One daloknál unalmasabb szerzeményeket el sem tudnék képzelni, az eddigi munkásságból összehordott összes „Slipknot-giccs” fellelhető bennük, azonban pluszt nem sokat tudnak nyújtani. Talán az AOV az, amely eddig tőlük szokatlan, meglepő thrash riffeket rejt magában és némi színt visz a kötelező darálásba.

A ’Gray Chapter’ lírikussága azonban példaértékű, a gyász okán ez várható is volt, és ez az a vonal, amely végül megmenti a produkciót. Az intróként funkcionáló XIX az egyik legjobb lemezkezdés, amit valaha hallottam, Corey pedig új magasságokba emeli énekstílusát: ennyire fájdalmasan és mégis dallamosan ordítva talán még sosem használta hangszálait. A Killpop egy rendkívül figyelemre méltó kísérletezés az elektronikával, a Devil In I pedig az egyik legjobb, melodikus Slipknot-sláger. A koncepció gerincét adó ballada, a Goodbye pedig önmagáért beszél. A szintihangoktól és visszhangos mélydoboktól szinte a nyolcvanas években érzem magam, a szöveg pedig, valljuk be, könnyfakasztó. Igen ám, csak ezeket egyre cikibb lesz maszkban előadni…

Pontszám: 6