Sanctuary: The Year The Sun Died

írta Mike | 2014.10.25.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Century Media

Weblap: https://www.facebook.com/sanctuaryfans

Stílus: Power metal

Származás: USA

 

Zenészek
Warrel Dane - ének Lenny Rutledge - gitárok Brad Hull - gitárok James "Jim" Sheppard - basszusgitár Dave Budbill - dobok
Dalcímek
01. Arise And Purify 02. Let The Serpent Follow Me 03. Exitium (Anthem Of The Living) 04. Question Existence Fading 05. I Am Low 06. Frozen 07. One Final Day (Sworn To Believe) 08. The World is Wired 09. The Dying Age 10. Ad Vitam Aeternam (instrumentális) 11. The Year The Sun Died 12. Waiting For The Sun (The Doors - bónuszdal)
Értékelés

Egy ideje már ünnepélyes mosollyal ízlelgetem e szavakat: „25 év után itt van az új Sanctuary…” Pontosabban 2011 óta, ugyanis akkor robbant a hírbomba, miszerint ismét aktívak a seattle-i kedvencek. Akkor még volt Nevermore is, most már nincs. Noha Warrel Dane szerint nem oszlottak fel („Egyikőnk sem mondta azt soha, hogy ’nevermore’!”), én magam erősen tamáskodom azt illetően, vajon Jeff Loomis dalszerző-mágus nélkül a semmihez sem fogható „Nevermore-varázslat” a jövendőbeli komponistának is a birtokában lesz-e, legyen akármily korszakos zseni az utód.

A Sanctuary-t valamikor a kilencvenes évek derekán, nem sokkal a Nevermore színre lépését követően fedeztem fel magamnak, méghozzá az 1989-es alapművel (amelynek már a zord borítója is klasszikus az öregemberrel, ki fázón magába húzza a kabátját); nem kertelek, az ’Into The Mirror Black’ szerintem minden idők egyik legizgalmasabb metal albuma. (Ellenben a ’Refuge Denied’ debütálást a mai napig kiforratlanabbnak érzem, habár néha jólesik hallgatni a kissé agyterhelő King Diamond-i sikolydömpingjével egyetemben.) A „Sohamár” muzsikája azonban olyannyira hozzám nőtt a ’95-ös névadó debütálás óta, hogy az időleges (?) kényszerpihenőjük okozta csalódottságomat a Sanctuary felélesztése sem képes enyhíteni. A Nevermore bizony pótolhatatlan…

Bevallom, a 2012 augusztusában élőben bemutatott két új dal (I Am Low; The World Is Wired) akkoriban szó nélkül elment mellettem, s jól megágyazott az aggodalmaimnak, már ami a Nagy Visszatérés létjogosultságát illeti, ám az e hónapban végre-valahára megjelent harmadik stúdióalbum már az első hallgatásnál rögvest kisöpört belőlem mindenféle kesernyés kételyt: a ’The Year The Sun Died’ egy kurva erős lemez, mese nincs! Az ’Into The Mirror Black’ intellektuális power metaljához képest összességében valamivel lassabb tempójú, sötétebb és depresszívebb lett a friss mű, a még kezdetleges, útkereső, hagyományos heavy metalban fogant ’Refuge Denied’ debütnél viszont lényegesen érettebb, súlyosabb és modernebb. Pontosabban: egyszerre hagyományos és korszerű. Zeuss igen remek munkát végzett a stúdióban: a korábban már a Crowbarral, a Shadows Fall-lal vagy a Soulfly-jal is dolgozó producer egy lüktető és masszív hangzást kreált az anyagnak. Amely szerintem jobban sikerült, mint a Nevermore „hattyúdala”, a cseppet sápatag ’The Obsidian Conspiracy’

A Nevermore-szerzemények sokszor tényleg fölöttébb komplexek s témahalmozók, ezzel szemben, amit itt hallunk, az bizony jóval direktebb megközelítésű, mondhatni puritánabb, s valamelyest könnyebben befogadhatóbb; az érzelmi mélység és a végtelenül pesszimista hangulat azonban ugyanúgy jellemzője ennek a korongnak is. Ebből a szempontból érzek némi párhuzamot a zseniális ’99-es ’Dreaming Neon Black’-kel, elsősorban annak rendkívül nyomasztó atmoszférájával, és csontig hatolón melankolikus dalaival. Az Arise And Purify-jal azonmód belecsapnak a dolgok közepébe: semmi cicoma, csak sikolyokkal tűzdelt pőre metal, vérbeli koncertfavorit. Az ökölrázós refrénnel valamiért sokáig nem tudtam megbarátkozni, s azt gondoltam, nyitónótának talán nem a legjobb választás, hisz volt anno egy etalon Future Tense, ugye… Azóta megbékéltem vele, maradjunk ennyiben.

Majdhogynem fele-fele arányban kaptak helyet a keménykötésű power metal bombák és a sötéten kavargó lírai tételek: előbbiekhez tartozik még a Let The Serpent Follow Me, amelyben a tempós, thrashes verzéket kiválóan ellensúlyozza a belassult, komor pszichó-refrén. Hibátlan dal. Ilyen a nevermore-os Question Existence Fading is, bár szerintem ez az egyetlen kevésbé kimagasló szerzemény, a refrén dallammenete ugyanis meglehetősen fakó; a sűrűszövésű, szilaj riffek azonban igen jók, miként a Paradise Lostra hajazó, morózus középrész is. A Frozen pedig egy minden pillanatában tökéletes, thrashesen kalapáló zúzda szintén markáns Nevermore-ízekkel, gazdagon díszített szólókkal, és azonnal berögzülő, hipnotikus énekmelódiákkal – nem hiába ezt választották klipes dalnak. Meghajlok előttetek. Az Amon Amarth Deciever Of The Gods nyitányára emlékeztet a harapós The World Is Wired bevezető gitártémája, s mondanom sem kell, a Nevermore-hatások itt is tagadhatatlanok, mintha e szám a már említett ’Dreaming Neon Black’-ről maradt volna le…

És akkor hát ott van a lírai oldal is… A ’80-90-es évek dark/gótikus bandáinak ködösen sötét leple borul a ragyogó Exitium (Anthem Of The Living)-re, nem hiába, Warrel mindig is odavolt a Bauhausért és keserű könnyekben fogant társaiért. Az I Am Low nyomorúságosan szép ballada, a háborgó-féktelen, s mégis végtelenül kétségbeesett refrén önmagáért beszél; ilyen mély és fájdalmas sorok csakis Warrel agyából pattanhatnak ki… „When nothing is clear, there is nothing to fear / There is nothing left to follow”. Bizony a legjobbak közül való, még ha a verze-alapokat szinte egy az egyben a Metal Church klasszikus Watch The Children Prey-jéből emelték is át. (Tegyük hozzá, annak idején az ’Into The Mirror Black’-en is mily sok zenei utalás hallható a kaliforniai legendától…) A One Final Day (Sworn To Believe) lélekbe maró szépségű, zaklatott lírájában Warrel élete egyik legjobb teljesítményét nyújtja, csakúgy parádézik Geoff Tate-szerűen fátyolos-gyötrődő hangján. Kár, hogy az élmény mindössze 3 és fél perc… (És kár, hogy a Queensrÿche húsz éve nem képes ilyen mélységű balladára.) Zeneileg atipikusnak mondható, különleges szerzemény a The Dying Age: a síró-rívó gitártémák és a baljós, hidegrázós dallamok azonmód a bőrünk alá kúsznak, Warrel újfent nagyszerűen énekel. S kézzelfogható a kilátástalanság…

Majd pedig a másfél perces Ad Vitam Aeternamból bontakozik ki a megrázó erejű címadó The Year The Sun Died szurokfekete, apokaliptikus doom metalja, amely a legszomorúbb, leggyászosabb és legsúlyosabb tétel mindközül: itt már valóban a tarkónkon érezzük a Vég jéghideg leheletét… És itt érzem azt is, hogy hiába a bő 5 perces játékidő, bizony túl szűk keretek közé szorították e dalcsodát, folyamszerűen hömpölygő, monumentális jellege ugyanis nem képes kiteljesedni a maga teljes pompájában. A katarzis nem marad el, legföljebb csorbát szenved. Továbbá fájlalom, hogy a gyönyörűségesen megrendítő refrént már lehagyták a végéről; mert miként Warrel a „What if there was nothing more? What if there is only emptiness?” kezdetű vezérdallamot énekli, az valami döbbenetesen drámai és szívszaggató és reménytelen. Amikor pedig elérkezünk a „We are closer to the end” részhez, elhiszem neki, hogy már csupán az örök némaság marad, és más semmi…

Pontszám: 9