Zodiac: Sonic Child
írta StonerCsab | 2014.10.06.
Megjelenés: 2014
Kiadó: Napalm Records
Weblap: http://www.zodiac-rock.com
Stílus: Blues-rock / hard rock
Származás: Németország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Füsttel teli, sötét bár, az ablakok előtt nehéz függönyök, az asztaloknál gyér fénybe vesző, bús arcok, amik csak a gyufa fényénél lesznek láthatóbbak, a színpadon pedig ez a szomorú hangvételű zenekar. Ez volt az első képem, amikor elkezdtem hallgatni a Zodiac új albumát, amit nemrég teljes egészében közzétettek a srácok. Novemberben jött ki a második 'A Hiding Place' albumuk, és miután kicsit unatkoztak, megírták ezt. Irigylem is őket.
A Zodiac igazi múltidéző hard rock banda, nyakon öntve egy jó adag delta blues fröccsel. Méltóan állhat a Graveyard és a Rival Sons mellé, nem beszélve az egyre jobban felzárkózó Crobotról. Az új lemezről elsőként az A Penny And A Dead Horse-t mutatták be, ami egy igazi rezonátor gitáros, préri bluesos slide ballada. Eléggé epikusra sikeredett, ráadásul Nick van Delft hangja olyan simogató, mint a sztyeppék szele lóháton. Minden zenész tudja, hogy énekest találni nem egyszerű feladat, pláne jót. Na, a Zodiacnak nem kell szerénykednie, ez a hang még egyedibbé teszi a zenekart.
Az utazás a Swinging on the Run ütemes riffjével kezdődik, amibe tettek egy kis Chris Reára emlékeztető, elnyújtott gitárszólót, amely úgy zokog és olyan fájdalmas, akár egy szakítás az esőben. A második klipes Sonic Child pedig ténylegesen slágernek készült, fülbeülős nóta, olyan énektémákkal, hogy meló közben azon vettem észre magam, hogy dúdolom magamban. Bár az albumon több melankolikus darab található, a tempósabbakat se mellőzték, mint például az utazósabb számot, a Just Music-ot, ami alatt tutira előjön az a bizonyos „szabadság-érzet”. Kocsiba be, szalagost elő, haj kienged és társ az út... A szám végén halható egy furcsa effektes jam, és bár még nem tudtam rájönni, hogy gitárra vagy billentyűre tolták rá, de ad egy nagyon jó kis pszichedelikus lezárást. A Sad Song is újabb bizonyítéka annak, hogyan lehet egy teljes dalt ráépíteni az énekesre. Nick hangja itt is zseniális, néha bekúszik alá egy keserves húrbú, még jobban szakadékba lökve a lelkeket. A Rock Bottom Blues is illeszkedik az eddigi hangvételhez, hozva a bluesalapba mártott könnyező futamokat, ami annyira könyörög, hogy ha a végére nem érkezne feloldásnak egy kissé gyorsabb tempó, a moszkitó köpettel telt mocsárba fojtanánk magunkat.
A torzított, felrázósabb témák kiszorultak az utolsó szakaszra, ami lehet nem is baj, mert kicsit kifordítja a hallgatót a mély búsból. Ezek közül a Hammond-orgonával aláöntött Not Fragile egy kései Deep Purple szám is lehetne, egy gitárlekvározással a közepén, wah-pedálba kent szólóval. A véghozó Shine térdhorzsoló sziklamászás, feszes, felhúzós kiállásokkal, amely olyan sűrű szőrrel van töltve, akár Tom Seleck bajsza.
Legutóbbi hozzászólások