fbpx

Zodiac: Sonic Child

írta StonerCsab | 2014.10.06.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Napalm Records

Weblap: http://www.zodiac-rock.com

Stílus: Blues-rock / hard rock

Származás: Németország

 

Zenészek
Nick van Delft - ének, gitár Stephan Gall - gitár Ruben Claro - basszusgitár Janosch Rathmer - dobok
Dalcímek
1. Intro: Who I am 2. Swinging on the Run 3. Sonic Child 4. Holding On 5. Sad Song 6. Out of the City 7. A Penny and A Dead Horse 8. Good Times 9. Rock Bottom Blues 10. Just Music 11. Not Fragile 12. Shine
Értékelés

Füsttel teli, sötét bár, az ablakok előtt nehéz függönyök, az asztaloknál gyér fénybe vesző, bús arcok, amik csak a gyufa fényénél lesznek láthatóbbak, a színpadon pedig ez a szomorú hangvételű zenekar. Ez volt az első képem, amikor elkezdtem hallgatni a Zodiac új albumát, amit nemrég teljes egészében közzétettek a srácok. Novemberben jött ki a második 'A Hiding Place' albumuk, és miután kicsit unatkoztak, megírták ezt. Irigylem is őket.

A Zodiac igazi múltidéző hard rock banda, nyakon öntve egy jó adag delta blues fröccsel. Méltóan állhat a Graveyard és a Rival Sons mellé, nem beszélve az egyre jobban felzárkózó Crobotról. Az új lemezről elsőként az A Penny And A Dead Horse-t mutatták be, ami egy igazi rezonátor gitáros, préri bluesos slide ballada. Eléggé epikusra sikeredett, ráadásul Nick van Delft hangja olyan simogató, mint a sztyeppék szele lóháton. Minden zenész tudja, hogy énekest találni nem egyszerű feladat, pláne jót. Na, a Zodiacnak nem kell szerénykednie, ez a hang még egyedibbé teszi a zenekart.

Az utazás a Swinging on the Run ütemes riffjével kezdődik, amibe tettek egy kis Chris Reára emlékeztető, elnyújtott gitárszólót, amely úgy zokog és olyan fájdalmas, akár egy szakítás az esőben. A második klipes Sonic Child pedig ténylegesen slágernek készült, fülbeülős nóta, olyan énektémákkal, hogy meló közben azon vettem észre magam, hogy dúdolom magamban. Bár az albumon több melankolikus darab található, a tempósabbakat se mellőzték, mint például az utazósabb számot, a Just Music-ot, ami alatt tutira előjön az a bizonyos „szabadság-érzet”. Kocsiba be, szalagost elő, haj kienged és társ az út... A szám végén halható egy furcsa effektes jam, és bár még nem tudtam rájönni, hogy gitárra vagy billentyűre tolták rá, de ad egy nagyon jó kis pszichedelikus lezárást. A Sad Song is újabb bizonyítéka annak, hogyan lehet egy teljes dalt ráépíteni az énekesre. Nick hangja itt is zseniális, néha bekúszik alá egy keserves húrbú, még jobban szakadékba lökve a lelkeket. A Rock Bottom Blues is illeszkedik az eddigi hangvételhez, hozva a bluesalapba mártott könnyező futamokat, ami annyira könyörög, hogy ha a végére nem érkezne feloldásnak egy kissé gyorsabb tempó, a moszkitó köpettel telt mocsárba fojtanánk magunkat.

A torzított, felrázósabb témák kiszorultak az utolsó szakaszra, ami lehet nem is baj, mert kicsit kifordítja a hallgatót a mély búsból. Ezek közül a Hammond-orgonával aláöntött Not Fragile egy kései Deep Purple szám is lehetne, egy gitárlekvározással a közepén, wah-pedálba kent szólóval. A véghozó Shine térdhorzsoló sziklamászás, feszes, felhúzós kiállásokkal, amely olyan sűrű szőrrel van töltve, akár Tom Seleck bajsza.

Pontszám: 7.5

Legutóbbi hozzászólások