Johnny Winter: Step Back

írta Bigfoot | 2014.09.23.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Megaforce Records

Weblap: www.johnnywinter.net

Stílus: Rhythm & blues

Származás: USA

 

Zenészek
Johnny Winter - gitár, steel gitár, ének Paul Nelson - gitár Scott Spray - basszusgitár Tommy Curiali - dob Mike DiMeo - zongora, Hammond B-3 orgona Tom "Bones" Malone - pozan "Blue" Lou Marini - tenor szaxofon Joe Meo - alt szaxofon Don Harris - trombita Frank "King Bee" Latorre - harmonika Meredith Dimenna - vokál Wendy Brown Rashad - vokál Shauna Jackson - vokál Cynthia Tharpe - vokál
Dalcímek
1. Unchain My Heart 2. Can't Hold Out (Talk to Me Baby) (Ben Harper) 3. Don't Want No Woman (Eric Clapton) 4. Killing Floor (Paul Nelson) 5. Who Do You Love 6. Okie Dokie Stomp (Brian Setzer) 7. Where Can You Be (Billy Gibbons) 8. Sweet Sixteen (Joe Bonamassa) 9. Death Letter 10. My Babe (Jason Ricci) 11. Long Tall Sally (Leslie West) 12. Mojo Hand (Joe Perry) 13. Blue Monday (Dr. John)
Értékelés

Szomorú erről az albumról írni. Már két hónapja csak múlt időben szólhatunk alkotójáról, aki a hetvenes évtized első felében, ha nem is került be a szupersztárok közé, játékával mindenképpen nagy hatást gyakorolt a következő gitárnyűvő generációra. Johnny Winter megérdemli a gitárhős titulust. Nem ennek szánták, de sajnos ez az idősebbik Winter-testvér búcsúalbuma. Legalább is az életében felvett lemezek közt.

Az egész nem úgy szól, mint egy rocker végső búcsúja a világtól. Friss, lendületes felvételek sorakoznak. Pedig Winter az utóbbi években nem volt egészségileg a csúcson, hogy finoman fogalmazzak, noha menedzsere visszaemlékezése alapján Johnny jó hangulatban rögzítette a felvételeket. Talán felvillanyozta a híres kollégák névsora, akik eljöttek, hogy leróják tiszteletüket társuk előtt.

Hasonló szellemben készült, mint a 2011-es ’Roots’ című alkotás, ott is a számára fontos előadóktól értelmezett újra dalokat, és most is híres vendégsereget hívott a felvételekhez. Most egy lapáttal sikerült a kollégák névsorára is rátenni, hiszen Eric Clapton vagy Joe Bonamassa sem az egyszerű session muzsikusok közé tartoznak. Joe B.B. King lassú bluesában, az album leghosszabb felvételében, a Sweet Sixteenben teszi oda magát, de még hogy! Mondjuk a dal lezárása a fúvós szekcióval is erős, nem is kicsit. Így nem annyira nyers, ősi az egész. Nem csak a kortársait hívta egy kis örömzenélésre a gitáros, hiszen Bonamassa mellett Ben Harperrel együtt nyomja Willie Dixon bluesát, a Can’t Hold Out-ot, és milyen energikusan.

Amúgy jobban nem is kezdődhetne a lemez, hiszen az Unchain My Heart örökzöldjét számtalan előadó tűzte sikerrel műsorra. Talán Joe Cockerhez kötik a legtöbben, Ray Charles volt az, aki először sikerre vitte, bár ő is úgy kapta valakitől Ez egy soul sláger, meg is pakolták női vokalistákkal, persze már itt is fújják a fújnivalót, hogy telt legyen a hangzás. Azért a gitárnak hagytak helyet, talán nem is kellene mondani. Jól szerkesztett az album, hiszen akad még pár felvétel, mely a műfajban slágerként aposztrofálható. Nem kell a végletekig jártasnak lenni a rockzenében, hogy valaki ismerje Howlin’ Wolf Killing Floorját, – erről „kölcsönözte” a Led Zeppelin a The Lemon Songot –, vagy Bo Diddley Who Do You Love-ját – a Yardbirds és a Doors is feldolgozta –, jó, nem a színvonalas kereskedelmi rádiókon futó tömegfogyasztási termékekhez kell ezeket az örökzöldeket hasonlítani. Hú, és ki ne hagyjuk Little Richard Long Tall Sally rock and rollját. No, ezt Leslie Westtel nyomja, odavág rendesen. Hiába, ahova West nyúl, ott fű nem terem.

„A rocker nem öregszik, legfeljebb meghal” – Johnny Winter eklatáns példa erre a mondásra, hiszen az utolsó leheletéig pengette gitárját, de ezzel nincs egyedül. Hirtelen nem tudnék mondani olyan fontos figurát a műfajból, aki megöregedett, és most már nyugalmat akar.

Pontszám: 8