Paul Gilbert: Stone Pushing Uphill Man

írta CsiGabiGa | 2014.09.16.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Music Theories

Weblap: http://www.paulgilbert.com

Stílus: Instrumentális rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

„Követ hegyre föl görgető ember”. Jól körülírta Sziszifuszt ez a Paul gyerek! Hát körülírom én is, mint macska a forró kását. Először is le kell szögezzem, Paul Gilbert nem tartozik a „szívemnek kedves éneklő emberek” (kedvenc énekeseim) közé. Nem is nagyon szerettem a szólólemezeit, amíg énekelt rajtuk, de mióta instru-mentalista lett, azóta én is jobban meglátom a dolgokat a játékában. Azt hiszem, a lemez címe és borítója zseniálisan utal a Paul által felvállalt sziszifuszi feladatra, hogy népszerűbbé tegye az instrumentális gitármuzsikát az arra kevésbé fogékonyak számára is. Erre a legjobb út (még ha hegyen át is vezet), ha néhány ismert dallamra irányítja rá a figyelmet, s miközben dúdolod az ezerszer hallott melódiákat, észre sem veszed, hogy a gitárzseni minden mozdulata beleivódott az elmédbe és innentől kezdve már ez lesz az új etalon.

És akkor már nem csodálkozol, ha a „nyári dalát kopaszon gitározó ember” (Joe Satriani: Summer Song) stílusában hallod vissza a Loverboy valaha volt legnagyobb slágerét. Jó kezdés, mely felkelti a figyelmet és megalapozza a hangulatot a továbbiakhoz. Ráadásul sokkal jobb, mint az eredeti! Satriani talán a legnagyobb sikereket elért ember ebben a műfajban, de Paul sem kisebb tehetség, s most megmutatja, hogy ő is járhatott volna akár ezen az úton is.

Mike Portnoy dobolja végig a dalt, és ő játszik a Why Can't We Do It In The Road dalban is, ami nem lehet véletlen. A gitáros és a dobos Beatles-imádata közismert, ha máshonnan nem, a Yellow Matter Custard nevű, Neal Morse-szal közösen összehozott Beatles tribute band kapcsán. A „gombafejű emberek sikamlósan kétértelmű dalában” Ringo Starr bénázását Portnoy egy monumentális intróvá formálja, kb. annyi a különbség, mint kettejük dobszerkója között. Paul pedig finom gitárharmóniákká alakítja a zongorakíséretet, hogy druszája énekdallamait aztán egy bluesos megközelítésben tárja a hallgató elé. Hasonló átalakuláson megy át a „sárgaköves útról letérő, gombát kereső, de trippert találó énekes” (Elton John Beatles-hangulatú) dalában is a zongora, csak most egy hendrixes effektet kapnak a harmóniák, s erre megy rá a szirupos énekdallam, hogy a kettő kontrasztjából egy igazán kitűnő ballada kerekedjen. Mindezt Van Halen stílusú szólóval teszi még emlékezetesebbé, s kerekít egy ötperces opuszt az eredetileg háromperces dalból. A „Szergej Rachmaninovtól előszeretettel kölcsönző nőnevű férfi”, Eric Carmen popslágerének (My Girl) átdolgozása is olyan lett, mint egy Beatles-sláger. Csodálom, hogy ennek a feldobolását nem vállalta magára Portnoy.

Igazán felkapod a fejed, amikor megtapasztalod az Ibanez húrjairól visszaköszönő sikolyokat, a „nyergébe visszapattanni akaró, s eközben tökeit becsípő szélesszájú énekes” sikolyait (Aerosmith: Back in The Saddle). Talán a legautentikusabb feldolgozás mind közül, szinte egy az egyben nyomja le a dalt, az énektémákat gitárra cserélve. Csupán a vége felé ereszti el magát kicsit, amikor is a dal kisiklik az éroszmiszes keretek közül és felhőtlen szólózásba csap át. A „holdjárást már a Holdra lépés előtt feltaláló ember”, James Brown dalában a fúvósokat ülteti át gitárra, a funkys riffeket megtartva. És a gitár megint sikoltozik, James Brownt megszégyenítően, miközben a „bébi-bébi-bébi” kiállással megadja a keretet az egésznek. A „magukat rendőrségnek kiadó zenészek általi nyomozás a számolós gyilkos után” (The Police: Murder By Numbers) nem egy egyszerű történet. Kenny Aronoff, aki Satrianival is dolgozott már együtt a Chickenfootban, mesterien megy végig a Stuart Copeland által felállított pályán, míg Paul Gilbert, miközben megpróbálja Sting egyedi énekstílusát gitárral leutánozni, az Andy Summers kreálta disszonáns akkordokat alakítja át arpeggiová, hogy egy megismételhetetlen szólóval gazdagítsa a dalt. A „szomorú szemű díva tisztára mosása” (K.D. Lang: Wash Me Clean) nem azért különleges, mert egy hawaii gitár-szerű vezérdallamot kapunk benne, sokkal inkább azért, mert az akusztikus gitár és basszus alatt egy olyan „szintiszőnyeget” hallunk, amelyet Paul a gitárjából effektezett ki.

Három saját szerzeményt azért becsempészett a feldolgozások közé úgy, hogy észre sem veszed, annyira illeszkednek a lemez hangulatához. A „That’s the most important shit you’re ever gonna hear in your life” felkiáltással kezdődő dal (Shock Absorber) egy énekes szerzeménynek indult szám gitáros átirata, ezért nem érzel különbséget a többi feldolgozáshoz képest. Csak azt tudod, hogy egy qrvalyoo lendületes blues kompozíció, amit a többi daltól eltérően valamiért eddig nem ismertél. Pedig lehetne akár egy HBB-átdolgozás is! A panelek annyira nyilvánvalóak, hogy néha szinte beleképzelem Hobo és Bill duettjét a vezérdallamba. A Purple Without All The Red egy kis játék az effektekkel, mintha egy lassú blues dallamot hawaii gitáron nyomna el. Néha már szinte olyan nyálas, mint egy régi Express-sláger, de aztán bedob egy pár disszonáns akkordot a köztudatodba és rádöbbensz, hogy ez bizony nem a „Jani, te Jani, oly nagy a világ!”

Bár úgy kezdtem, hogy Gilbert nem tartozik a kedvenc énekeseim közé, a legnagyobb katarzist az egyetlen énekes szerzemény, a címadó Stone Pushing Uphill Man okozta. A dal felépítése szinte magába foglalja a blues fejlődését. Ahogy egyedül énekelve elkezdi, mint a gyapotszedő rabszolgák munka közben, majd belép egy szál gitár, hogy kísérje az éneket, végül pedig az egész zenekar csatlakozik, hogy egy Bonamassa-ízű XXI. századi bluesban csúcsosodjon ki, amit a vége felé még némi gospel kórussal is megspékelnek, az valami kanfasztikusan megrázó élmény!

A ’Vibrato’ inkább a Steve Lukather-féle jazz rockos vonal felé ment el zeneileg, miközben megint visszacsempészte az éneket a zenéjébe és ettől kicsit zappás lett. Bár sokat fejlődött az I Like Rock vagy a Boku No Atama óta, azért én még mindig gitárosként szeretem. Az új alkotás inkább a Satriani-féle ’Flying In A Blue Dream’ fonalat veszi fel és ez az irány sokkal jobban tetszik nekem. És az ismert dallamok újraértelmezése mindenképpen sokat lendít azon a kövön, amit a népszerűség csúcsa felé tologat kitartóan.

Pontszám: 9