Paul Gilbert: Stone Pushing Uphill Man

írta CsiGabiGa | 2014.09.16.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Music Theories

Weblap: http://www.paulgilbert.com

Stílus: Instrumentális rock

Származás: USA

 

Zenészek
Paul Gilbert - gitár, basszusgitár, ének Kenny Aronoff - dob Mike Portnoy - dob (1,5) Kris Persson - ütőhangszerek (10) Chase Bryant - akusztikus basszusgitár (10) Jeannie Deva - ének (11)
Dalcímek
01. Working for the Weekend (Loverboy) 02. Back in The Saddle (Aerosmith) 03. I Got The Feelin' (James Brown) 04. Goodbye Yellow Brick Road (Elton John) 05. Why Don't We Do It in The Road (The Beatles) 06. Shock Absorber 07. Purple Without All The Red 08. Murder By Numbers (The Police) 09. My Girl (Eric Carmen) 10. Wash Me Clean (K.D. Lang) 11. Stone Pushing Uphill Man
Értékelés

„Követ hegyre föl görgető ember”. Jól körülírta Sziszifuszt ez a Paul gyerek! Hát körülírom én is, mint macska a forró kását. Először is le kell szögezzem, Paul Gilbert nem tartozik a „szívemnek kedves éneklő emberek” (kedvenc énekeseim) közé. Nem is nagyon szerettem a szólólemezeit, amíg énekelt rajtuk, de mióta instru-mentalista lett, azóta én is jobban meglátom a dolgokat a játékában. Azt hiszem, a lemez címe és borítója zseniálisan utal a Paul által felvállalt sziszifuszi feladatra, hogy népszerűbbé tegye az instrumentális gitármuzsikát az arra kevésbé fogékonyak számára is. Erre a legjobb út (még ha hegyen át is vezet), ha néhány ismert dallamra irányítja rá a figyelmet, s miközben dúdolod az ezerszer hallott melódiákat, észre sem veszed, hogy a gitárzseni minden mozdulata beleivódott az elmédbe és innentől kezdve már ez lesz az új etalon.

És akkor már nem csodálkozol, ha a „nyári dalát kopaszon gitározó ember” (Joe Satriani: Summer Song) stílusában hallod vissza a Loverboy valaha volt legnagyobb slágerét. Jó kezdés, mely felkelti a figyelmet és megalapozza a hangulatot a továbbiakhoz. Ráadásul sokkal jobb, mint az eredeti! Satriani talán a legnagyobb sikereket elért ember ebben a műfajban, de Paul sem kisebb tehetség, s most megmutatja, hogy ő is járhatott volna akár ezen az úton is.

Mike Portnoy dobolja végig a dalt, és ő játszik a Why Can't We Do It In The Road dalban is, ami nem lehet véletlen. A gitáros és a dobos Beatles-imádata közismert, ha máshonnan nem, a Yellow Matter Custard nevű, Neal Morse-szal közösen összehozott Beatles tribute band kapcsán. A „gombafejű emberek sikamlósan kétértelmű dalában” Ringo Starr bénázását Portnoy egy monumentális intróvá formálja, kb. annyi a különbség, mint kettejük dobszerkója között. Paul pedig finom gitárharmóniákká alakítja a zongorakíséretet, hogy druszája énekdallamait aztán egy bluesos megközelítésben tárja a hallgató elé. Hasonló átalakuláson megy át a „sárgaköves útról letérő, gombát kereső, de trippert találó énekes” (Elton John Beatles-hangulatú) dalában is a zongora, csak most egy hendrixes effektet kapnak a harmóniák, s erre megy rá a szirupos énekdallam, hogy a kettő kontrasztjából egy igazán kitűnő ballada kerekedjen. Mindezt Van Halen stílusú szólóval teszi még emlékezetesebbé, s kerekít egy ötperces opuszt az eredetileg háromperces dalból. A „Szergej Rachmaninovtól előszeretettel kölcsönző nőnevű férfi”, Eric Carmen popslágerének (My Girl) átdolgozása is olyan lett, mint egy Beatles-sláger. Csodálom, hogy ennek a feldobolását nem vállalta magára Portnoy.

Igazán felkapod a fejed, amikor megtapasztalod az Ibanez húrjairól visszaköszönő sikolyokat, a „nyergébe visszapattanni akaró, s eközben tökeit becsípő szélesszájú énekes” sikolyait (Aerosmith: Back in The Saddle). Talán a legautentikusabb feldolgozás mind közül, szinte egy az egyben nyomja le a dalt, az énektémákat gitárra cserélve. Csupán a vége felé ereszti el magát kicsit, amikor is a dal kisiklik az éroszmiszes keretek közül és felhőtlen szólózásba csap át. A „holdjárást már a Holdra lépés előtt feltaláló ember”, James Brown dalában a fúvósokat ülteti át gitárra, a funkys riffeket megtartva. És a gitár megint sikoltozik, James Brownt megszégyenítően, miközben a „bébi-bébi-bébi” kiállással megadja a keretet az egésznek. A „magukat rendőrségnek kiadó zenészek általi nyomozás a számolós gyilkos után” (The Police: Murder By Numbers) nem egy egyszerű történet. Kenny Aronoff, aki Satrianival is dolgozott már együtt a Chickenfootban, mesterien megy végig a Stuart Copeland által felállított pályán, míg Paul Gilbert, miközben megpróbálja Sting egyedi énekstílusát gitárral leutánozni, az Andy Summers kreálta disszonáns akkordokat alakítja át arpeggiová, hogy egy megismételhetetlen szólóval gazdagítsa a dalt. A „szomorú szemű díva tisztára mosása” (K.D. Lang: Wash Me Clean) nem azért különleges, mert egy hawaii gitár-szerű vezérdallamot kapunk benne, sokkal inkább azért, mert az akusztikus gitár és basszus alatt egy olyan „szintiszőnyeget” hallunk, amelyet Paul a gitárjából effektezett ki.

Három saját szerzeményt azért becsempészett a feldolgozások közé úgy, hogy észre sem veszed, annyira illeszkednek a lemez hangulatához. A „That’s the most important shit you’re ever gonna hear in your life” felkiáltással kezdődő dal (Shock Absorber) egy énekes szerzeménynek indult szám gitáros átirata, ezért nem érzel különbséget a többi feldolgozáshoz képest. Csak azt tudod, hogy egy qrvalyoo lendületes blues kompozíció, amit a többi daltól eltérően valamiért eddig nem ismertél. Pedig lehetne akár egy HBB-átdolgozás is! A panelek annyira nyilvánvalóak, hogy néha szinte beleképzelem Hobo és Bill duettjét a vezérdallamba. A Purple Without All The Red egy kis játék az effektekkel, mintha egy lassú blues dallamot hawaii gitáron nyomna el. Néha már szinte olyan nyálas, mint egy régi Express-sláger, de aztán bedob egy pár disszonáns akkordot a köztudatodba és rádöbbensz, hogy ez bizony nem a „Jani, te Jani, oly nagy a világ!”

Bár úgy kezdtem, hogy Gilbert nem tartozik a kedvenc énekeseim közé, a legnagyobb katarzist az egyetlen énekes szerzemény, a címadó Stone Pushing Uphill Man okozta. A dal felépítése szinte magába foglalja a blues fejlődését. Ahogy egyedül énekelve elkezdi, mint a gyapotszedő rabszolgák munka közben, majd belép egy szál gitár, hogy kísérje az éneket, végül pedig az egész zenekar csatlakozik, hogy egy Bonamassa-ízű XXI. századi bluesban csúcsosodjon ki, amit a vége felé még némi gospel kórussal is megspékelnek, az valami kanfasztikusan megrázó élmény!

A ’Vibrato’ inkább a Steve Lukather-féle jazz rockos vonal felé ment el zeneileg, miközben megint visszacsempészte az éneket a zenéjébe és ettől kicsit zappás lett. Bár sokat fejlődött az I Like Rock vagy a Boku No Atama óta, azért én még mindig gitárosként szeretem. Az új alkotás inkább a Satriani-féle ’Flying In A Blue Dream’ fonalat veszi fel és ez az irány sokkal jobban tetszik nekem. És az ismert dallamok újraértelmezése mindenképpen sokat lendít azon a kövön, amit a népszerűség csúcsa felé tologat kitartóan.

Pontszám: 9