fbpx

Slash: World On Fire

írta ProblemChild | 2014.09.15.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Dik Hayd International

Weblap: http://slashonline.com

Stílus: Hard rock

Származás: USA

 

Zenészek
Slash - szóló- és ritmusgitár Myles Kennedy - ének, vokál Todd Kerns - basszusgitár, vokál Brent Fitz - dobok
Dalcímek
1. Word on Fire 2. Shadow Life 3. Automatic Overdrive 4. Wicked Stone 5. 30 Years to Life 6. Bent to Life 7. Stone Blind 8. Too Far Gone 9. Beneath to Savage Sun 10. Withered Delilah 11. Battleground 12. Dirty Girl 13. Irish of the Storm 14. Avalon 15. The Dissindent 16. Safari Inn 17. The Unholly
Értékelés

A ’World on Fire’ megjelenését elvárások és várakozások olyan tekercse veszi körbe, ami már alanyi jogon vonja ki az éterből a nullenergiát. Jó öreg Slash bácsi is odaverős rock ’n’ roll lemezt ígért, a címválasztást se nagyon szerénykedte el, hegyezzük tehát fülünk: mit varázsoltak elő a srácok cilinderből?

Rögtön a startnál dobok egy hátast: egy pillanatig az hittem, kétszer töltöttem be a listát. Vagy a zenekar bónusz trackként feljátszotta a kedvenc számait meg a címadó dalt akusztikusan – kétszer –, és lesz még egy vágatlan hangfelvétel azokból az időkből, mikor Slash két sztriptíztáncosnőnél lakott a La Cienegán (Saul Hudson, újfent: rohadj meg). De tévedtem: semmi időhúzás vagy töltelékszám. Még egy nyomorult Jungle vagy Nightrain feldolgozás sincs a tizenhét dal között, amivel teletömték a 77 perces (!) játékidőt. (Viszonyításképpen: a CD-k eredeti hosszát figyelembe véve a csapat egy rövidebb számát már a borítóra kellett volna ráégetni...) Csak hangszerek, ének, életérzés: rock ’n’ roll.

Slash nincs oda a teátrális formulákért, és – ikonikus fejfedőjét leszámítva – nem egy extravagáns alkat; minden különösebb előjáték nélkül beletolja az arcunkba az első számot. A címadó dal nem okoz meglepetést… valószínűleg mert mióta megjelent kislemezen, ronggyá hallgattam. Olyan a lendülete, hogy az ember automatikusan padlóig nyomja a kopott-fekete T-bird pedálját, mögötte lángok, előtte sóvárgó cicababák szegélyezik az utat. Brutálisan jók a riffek benne. Akár le is hagyhatnánk a gitáros nevét a borítóról, az első három másodperc konkrétabb, mint egy aláírás.

Eltéveszthetetlen Myles Kennedy hangja is, bár a vele kapcsolatos véleményekben kicsit konkrétabb a szórás. Egyrészt tény, hogy a srác kiénekli az áramot a konnektorból (konstans módon, hibátlanul), másrészt nem teljesen megalapozatlan a vád, hogy Myles orgánuma párhuzamot mutat azon személyek hangjával, kiknek bal tökére ráejtettek egy lépegető exkavátort. Privát véleményem, hogy a srác hibátlan torok (cseszett jó énektémákkal, szöveggel), de én se bánnám, ha kicsit megtolnák rajta a mélyet. (A hírhangok szerint a basszeros Todd Kerns szintén jó hang, ráadásul valamivel mélyebben, karcosabban… kaphatna egy nótát.)

Ahogy pörög tovább az album, egyre jobban megbarátkozom Kennedy-vel is (lehet, le se lövöm egy Dallas melletti dombról), az Automatic Overdrive-ban például nem nagyon tudnék más hangot elképzelni. Skacok, az a szám brutálisan jó. A lemez majdnem minden dalára igaz, de itt különösen: a cím, a téma találó. Ott van benne a túlpörgetés érzése, nitro, nafta, gázkar csonton, vörösizzásig hevített lányok és illegálisan erős pia, minden, ami árt és jó. Nem lehet halkan hallgatni. Ami érdekes, Slash nem vigéckedi el a szólót, a refrén, és – pláne! – az intro lényegesen fontosabb és jobb témákkal operál, az énekdallam pedig olyan „zsííír” – és észrevehetetlenül technikás –, hogy szinte magától értetődőnek hat. De igaz ez az egész albumra: dallamorgia. Nem ritkán teljesen mást játszik a két gitár és mást az ének, mégis az egész nagyon egynek hat. Még a számok végén rendre megjelenő össznépi beindulás is valami közös őrületről szól, nincs olyan érzésem, hogy mindenki magával foglalkozna*. Minden a daloknak van alárendelve. Valahogy meg tudták oldani, hogy ha a gitár végigtekeri a számot (pl. 30 Years to Life), akkor sem unalmas vagy zavaró, akkor is belesimul a többi hangszer közé. Még a végig instrumentális Safari Innből sem lett virgabemutató, a gitár ott is inkább énekel.

Az egészben van valami halál laza, zsigerből jövő rock ’n’ roll. Legyen szó egy – nagyon állat – darálós/szögelős refrénnel megbolondított Texas-ízű rock ’n’ rollról (Wicked Stone), vagy lassúnak induló, kettőnégyes rockra felfutó hajrázásról, végig ott van valami csuklóból jött természetesség. A lemez hallgatása közben végig ott van bennem az érzés, gyerekek, itt valaki nagyon szeret zenélni. Tucatjával szórják az dallamokat, úgy repül el az album, hogy észre sem veszem az időt. Ugyanez igaz a daloknál: a Battleground és az Unholly után döbbenten kaptam fel a fejem: ez tényleg hét perc volt? Na ne már! Valahogy mindig történik valami a lemezen. Egy megjegyezhető intró, egy király refrén, hangnemváltás, kiállások, miegymás. Lehet, hogy Slash gyakorlási módszere ennyire beválik?** A helyzet egyébként az, hogy vannak ugyan remek, igazi slashes szólók (Dirty Girl, Irish of the Storm vagy a Too far Gone), de a bongyorhajú húrdaráló bármennyire is a világ egyik legjobb szólógitárosa, gitárosnak még jobb.

Dacára annak, hogy az album eléggé egységes, minden számnak külön hangulata van. A Beneath the Savage Sun például annyira elkapta a kissé nyávogós, fájdalmas érzést, hogy nekem konkrétan nem is tetszik.  Viszont ami utána jön... azt teljesen rám szabták.  A következő hét szám egyszerűen esszenciális rock ’n’ roll. A pozitív dallamú Whitered Delilah egy-két riffje Joe Perry-t idézi, a Battleground egy olyan lassú, amely a végére energikus középtempóvá válik (itt vagy bólogatsz villát mutatva az égnek, vagy szeretkezel a táncpartnereddel), a záró Unholly ugyanígy. Az Irish of the Storm refrénjére muszáj ugrálni – bár magasra kell, hogy tempóra érj földet –, a dalban egyszerre van emelő érzés, falrugdosó energia (különösen az első szóló közben), az Avalon repesztős road-rockja pedig konkrétan: Slash. Az album csúcspontjai (újfent szubjektíven, lehet, más pont ezeket skippelné), kétségkívül a The Dissindent, és a – már címében must love – Dirty Girl. Az előbbi már a kezdőriffjével megszerzett magának, a dal valahogy elegyíti magában a ’90-es és az utóbbi évek jó dolgait (az elsőből többet talált, nem hibáztatom). Pont annyira dallamos, hogy akár sláger lehetne, és pont annyira karcos, hogy ne legyen az. (Idézet a jegyzeteimből: „bazd meg, hogy lehet ennyire jó kiállás benne???”). A Dirty Girl pedig… írtam fent, mennyire passzolnak a dalcímek/szövegek a dalokhoz. És ha valaki szereti a dirty rockot, ebben a dalban benne van az – persze Slash-re szabva –, amiért szeretem a Mötley-t vagy a Thundert. Az a vagány, flegma, „úgyis megkap/megkaplak” érzés, ami dalból átjön, kombinálva a finoman szólva lüktető ritmussal, nos, erősen hozzájárulhat a népszaporulathoz. Úgy általánosságban: az album jó. Nagyon.

Persze tudom, Slash munkái kapcsán előkerül néha: önmagát ismétli/panelekből építkezik (a kommentek közt is legalább ketten meg fogják említeni… nagyjából tudom is, hogy kik). Namármost, ha ezt arra értjük, hogy a dob rockritmust, a cilinderes gitáros pedig Slash-szerű témákat játszik, (ő maga lenne a panel?) rendben. Vagy tízszer hallgattam A-tól Z-ig az albumot –a többi időben meg csak úgy –, és jelentem: sehol egy hörgés, manowar, lovasmetál, tán még egy nyamvadt alterált skálát se találnék a korongon. Viszont a lemez úgy volt hallgatható, fülbemászó, hogy a riffekkel rogyásig rakott 77 perc alatt egyszer sem éreztem, hogy ezt biza én már hallottam. Tény: az ég kék, a sör habzik, Slash pedig imádja a rock ’n’ rollt. A majd fél évszázados pengető élete egyik legjobb formáját hozza. Talán nem annyira „éhes”, mint 25 éve, cserébe közvetlen, emberi, két lábbal a földön áll, imádja, amit csinál, és mindent a zenének rendel alá. Az album, amit lerakott az asztalra, méltán az év egyik legjobban várt lemeze. Lendületes, energikus, változatos, abszolút „must have” kategória. 20 éve esélyesen megasláger lett volna, most nem lesz; változott a világ. Nem mintha ezt Slasht annyira zavarná, ő mindig is kedvére mászkált az időtengelyen. Otthon négy flippere, a cybertérben meg saját angry-birds karaktere van, ott van Twitteren, Facebookon, ám önmaga kezeli ezeket, sorra nyerte az arany- és platinalemezeket, amiket látni se bír a falán***, és ahelyett, hogy írna egy második ’Appetite’-et (ő erre: „minek? egyet már írtunk”), vagy kinyomna magából egy ’What About Now’-t , csinál egy olyan albumot, amilyet szeretne. Szerencséje van, megteheti. Ja, nem: szerencsénk van, megtette.

* Ez különösen annak fényében teljesítmény, hogy tudomásom szerint az albumot old school módszer szerint többsávos szalagra vették fel, tehát az utólagos „majd egérrel odahúzom” módszer nem volt opció.

** Slash nincs oda a hagyományos slálázásokért. (Ezek azok a futamok, amiktől idegbajt kapsz egy zeneiskola mellett elhaladván.) Mikor gyakorol, akkor is valami dallamosat próbál játszani. Mivel kb. naponta nyúl a gitárja felé, valószínű nem szenved ötlethiányban.

***„Nincs szükségem ilyen szarokra, hogy tudjam, ki vagyok.” Egyébként Music Awards díját is egy taxiban felejtette.

Pontszám: 9

Legutóbbi hozzászólások