CORNERSTONE - Two tales of one tomorrow

írta garael | 2007.03.06.

Megjelenés: 2007

Kiadó: Massacre

Weblap: www.cornestonemusic.de

Stílus: hard rock

Származás: Dánia

 

Zenészek
Doogie White - ének Kasper Damgaard - gitár Steen Mogensen - basszus Allan Sí¸rensen - dob Rune Brink - billentyűs hangszerek
Dalcímek
01 Misery 02 One man's hell 03 Mother of mercy 04 Two tales of one tomorrow 05 Prey 06 Blinded 07 Starlight and mystery 08 The dance 09 Wicked 10 We are the dead
Értékelés

A Cornerstone név számomra sokáig csak egy Styx album cí­meként volt ismerős. 2005- ben akadt a kezembe a banda Human Stain cí­mű korongja. Azt hiszem, erre mondják, hogy szerelem első hallásra. Ilyen igényes, dallamos hard rockot nagyon kevés bandától hallottam. A csapat mindent tud, amit erről a műfajról tudni kell. Adva van egy zseniális énekes, Doogie White, aki korábban megfordult a Midnight Blue és a Rainbow soraiban, jelenleg Malmsteen mester mellett dolgozik: nagy hangterjedelemmel, kiváló dallamérzékkel megáldott dalnok. Mellette a Royal Hunt basszusgitárosa, Steen Mogensen a banda motorja, fő dalszerzője. A nóták az ő zsenialitásának gyümölcsei. Mellettük Kasper Damgaard gitáros, a Wuthering Heightsben is megfordult billentyűs-varázsló Rune Brink, és a Narita dobos Allan Sorensen alkotják a csapatot. Kiválóan képzett zenészek, remélem nevük hamarosan még szélesebb körben válik ismertté, megérdemelnék. A Two Tales Of One Tomorrow a Cornerstone negyedik stúdió albuma, és bátran kijelenthető, hogy folytatják a megkezdett utat, nem kí­sérletezgetnek, nem újí­tgatnak, csinálják amihez értenek, játsszák amit igazán tudnak. Sallang és klisé mentes hard rock, amin érződik a Royal Hunt hatása is, de Doogie hangja - és persze a Rainbow dallamok - igazán eredetivé varázsolja az amúgy sem unalmas albumot. A nyitó tétel Misery egy kis akusztikus introval kezdődik, és még mielőtt az ember kezdené azt hinni, hogy egy szimpla kis gitárbűvészkedésről van szó, a nóta beindul- szépen kapcsodnak be a hangszerek, okosan felépí­tve a dalszerkezetet. A második szám a One Mans Hell cí­met kapta, és szerintem ez a Cornerstone legjobb nótája. Ismét ötletes szerkezet, bravúros énekdallam, mesébe illő refrén. Egyszerűen zseniális, megunhatatlan. A harmadik szám ismét egy fantáziadúsan megkomponált alkotás, aminek a Mother Of Mercy cí­met adták a srácok, nekem a gitárjátékban egy kis blues'n'country-s érzésem van, mintha egy jobb western filmet néznék. De a nóta még véletlenül sem country szerzemény, hanem egy lágyabb, mega-dallamokkal megí­rt "ballada". A Two Tales Of One Tomorrow cí­mű szerzemény lüktető, headbangelésre ingerlő nóta, misztikus-keleties érzésekkel, itt is remek énekdallamokkal, de a zenei részek is maximálisan rendben vannak, különösen a gitárjáték dominál. Az ötödik dal a Prey egy kellemes, középtempós riffel indul, ami a verzék alatt átadja helyét Doogienak és a ritmusszekciónak. Itt is érződik a Royal Huntos hatás, igen jól összehangolt ritmusszekció munkája, a dallamok kicsit Doogie Rainbows korszakát juttatják eszembe, de semmi "egy az egyben lenyúlásról" nincs szó, inkább az érzések olyanok, mint a fent emlí­tett bandáknál. A hatodik dal a Blinded egy balladisztikusabb, érzelmes szerzemény, az ehhez tökéletesen passzoló szöveggel, és külön kiemelendő Rune munkája a billentyűkön, az ilyen nótákhoz szükséges aláfestéseket remekül hozza. A hetedik szám a Starlight and mystery kezdése a Highway Star cí­mű Deep Purple klassikust juttatja eszembe, és ez a nóta hasonlóan száguldó, lendületes, mint a Purple örökérvényű slágere, csak egy fokkal dallamosabb. Figyelemre méltó a gitárszóló ebben a számban, bár a többiben sem rossz, de itt nagyon-nagyon ott van. A következő The dance cí­me ellenére nem egy táncolható tétel, ez is egy erős középtempós alkotás, némi Rainbow í­zzel átitatva. A kilencedik track a lemezen nemes egyszerűséggel a Wicked cí­met viseli, egy lassú, meseszép gitár-ének kettőssel kezdődik, majd a fiúk belecsapnak a lecsóba. Kőkemény riff következik, már-már heavy metalos keménység, átszőve a Cornerstonera jellemző dallamokkal. A záró tétel a We are the dead remek lezárása a lemeznek, kicsit sötétebb hangulattal, némi melankóliával, Dio-s feeling-gel: kicsit pihentetőbb alkotás. Remek zárása a lemeznek.

Pontszám: 10