Blues Pills: Blues Pills

írta Bigfoot | 2014.08.26.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://www.bluespills.com

Stílus: Blues-rock

Származás: Svédország / Franciaország / Egyesült Államok

 

Zenészek
Elin Larsson - ének Dorian Sorriaux - gitár Zack Anderson - basszusgitár Cory Berry - dob
Dalcímek
1. High Class Woman 2. Ain't No Change 3. Jupiter 4. Black Smoke 5. River 6. No Hope Left for Me 7. Devil Man 8. Astralplane 9. Gypsy 10. Little Sun Bónusz DVD Live At Hammer Of Doom Festival 2013 1. Bliss 2. Dig In 3. Devil Man 4. Little Sun 5. Mind Exit 6. Astralplane 7. Black Smoke 8. Interview
Értékelés

Zavarban vagyok ezzel a nemzetközi négyesfogattal. Pofátlanul fiatalok, mégis olyan hitelesen játsszák a hatvanas-hetvenes évtizedek fordulójának lendületes blues-rockját, mintha abba a korban születtek volna. Az akkor prosperáló sztárok nem a szüleik, hanem a nagyszüleik lehetnének. És mégis, ezek a kis taknyosok hihetetlenül vágják ennek a klasszikus rocknak a lényegét. Ősszel már kiadtak egy négyszámos EP-t ’Devil Man’ címmel, akkor már éreztük, hogy valami van a levegőben.

Végre egy olyan csapat, ahol nem a Led Zeppelin a zenei kiindulópont. A Blues Pills zenéjében a Fleetwood Mac muzsikája a fő csapásirány, nemcsak a dalok zaklatott ritmusa, témaváltása, hanem Dorian Sarroux gitárjátéka is Peter Greenre hajaz. Én még érzek egy csipetnyi Ground Hogs beütést is, de lehet, hogy ez csak az én nyavalyám. A szólók jól időzítettek, nem nyújtja el őket, szereti a wah-wah pedált is taposni, ezen effekt használata is jellemző volt a kor zenéjére. És a dalokat sem játssza túl a társaság, koncerteken azért más a helyzet, és ez így helyes. Tetszik ez a nem steril hangzás, a lehengerlő basszusdübörgés, a nyers dobpergés, tehát a ritmusszekció sem egyszerűen kíséri a gitárszólókat, zaklatott tempóban rakják alá a nem mindig egyszerű képleteket. Mindehhez jön Erin Larsson érdes, erős hangja. Bár akadtak olyanok, akik Janis Joplinnel vetették össze kvalitásait, ő azért másféle stílust képvisel, viszont fizimiskája, öltözködése tényleg emlékeztet Pearlre.

Koncerten is él a csapat, pár élő fellépésük elérhető a neten, és ezek ezer százalékban bizonyítják, hogy a nem a stúdiók hangmérnökei barkácsolták össze azzá őket, amik. Tiszta sor, hogy egy jó megszólalás nagyot dob a minőségen, ez azonban nem minden. A Blues Pills lemeze is fényesen bizonyítja ezt.

Nos, a pluszként csatolt DVD-koncert is nagy élmény, mondjuk a hangzással még nem békültem ki, nem mondanám, hogy sikerült az egyensúlyt megtalálni a hangszerek között. Egyébként hihetetlen, mennyire visszanyúlik ez a zene a hatvanas évekbe. Ha még egy életkori dolgot előveszünk, e kölyköknek a szülei nagyjából abban a dekádban születhettek, tehát mintát személyesen ők sem vehettek a műfajról. Akkor honnan ez az érzés, ez a ráérzés?

Nem akarok közhelyeket írni a lemezről, nem tudnék egyetlen dalt sem kiemelni, annyira erős anyaggal állunk szemben. Ambivalens érzéseim abból fakadnak, hogy a fiatal zenészekre jellemző hevület hallható a szerzeményekből, ugyanakkor az érettség, a műfaj legmélyebb ismerete is tanúskodik, amikor pörög a lemez. Most kellene jönni, hogy „igen, de” – én azonban nem teszem. Nincs mibe belekötni, nem látok egyetlenegy szegmensét sem a Blues Pills zenéjének, amit szerintem nem így kellene csinálni. Nem kell ezt fésülgetni, hadd támadjon neki a hallgatóságnak.

Pontszám: 9