Opeth: Pale Communion

írta P.A. | 2014.08.25.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Roadrunner Records

Weblap: http://www.opeth.com

Stílus: Progresszí­v rock

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

Az ember fejlődésre és változásra képes lény, mégis erős jellemre és karakterre vall, hogy  Mikael Åkerfeldt a kissé egy helyben toporgó 'Watershed' után felismerte, hogy változtatnia kell, ha továbbra is az egyik legmerészebb és legelőremutatóbb zenekarok között akarja tudni az Opethet. Az előrelépést a death metal elemek és a hörgés totális kiirtásában, valamint a hetvenes évek progresszív rock hangzásának újraértelmezésében határozta meg. Az újradefiniált, metalmentes hangzás megszilárdítása nem is tűnt olyan nagy változásnak annak fényében, hogy 2003-ban 'Damnation' címen már tett egy sikeres kísérletet tiszta énekkel és lágyan ringató dallamokkal, a 2011-ben napvilágot látott 'Heritage' mégis egy teljesen más irányba kanyarodott. A 'Heritage' egyetlen hibája, hogy a death metal alkotórészeken túl az Opeth esszenciája is odaveszett. Nem hordozta magában azt a katarzisélményt, ami a kilencvenes évek közepétől a 2000-es évek derekáig a svéd zenekar összes kiadványát jellemezte, így inkább egy jól sikerült hard rock album lett, mintsem egy igazi Opeth-mű. Talán Åkerfeldt is megérezte, hogy kissé átesett a ló túloldalára, mert a 'Pale Communion' dalait érezhetően opethesre igyekezett szabni úgy, hogy közben az új hangzást is megtartotta és a death metalhoz sem nyúlt vissza.

Hogy lássuk, miként oldotta meg ezt a jó torkú mester, elég mindjárt a lemez nyitódalába, az Eternal Rains Will Comeba belefülelni. Igazi prog. rock lakomával indít a dal, Joakim Svalberg orgonája olyan vastag és zsíros, hogy szinte azonnal megüli az ember gyomrát, de mielőtt torkunkon akadnának a finom falatok és belepusztulnánk a nagy zabálásba, akár Kis János Móricz örök érvényű művében, egy elegáns váltással nyugalom száll a dalra és a 'Damnation' csendes világa elevenedik újjá, ebből pedig valami egészen elegáns, emelkedett hangulat kerekedik, melynek az orgona adja a gerincét. Az egész lemez bővelkedik az ilyen finom, apró váltásokban, melyek nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy a 'Pale Communion' egy ízig-vérig Opeth-albummá álljon össze annak ellenére, hogy torzított gitárnak és brutális vokálnak nyoma sincs. Nincs is rájuk szükség, hiszen az újraértelmezett ős-prog.rock témák között előbukkanó, gyakran régi ismerősként visszaköszönő tipikusan opethes melódiák és dallamok tökéletes szimbiózisban élnek egymással.

Széles skálán mozognak a dalok, némelyik a jövőt tükrözi, némelyik a múltból is táplálkozik, például a lendületes Cusp of Eternity inkább a 'Heritage' csapásán halad, de a varázslatos, izgalmasan felépített Moon Above, Sun Below már az új irányt karózza ki, amely felé Åkerfeldt terelgeti az Opethet. Ez az irány pedig valami egészen újnak hat annak ellenére, hogy vastagon táplálkozik nemcsak a zenekar, hanem az egész rockszíntér múltjából. A 'Pale Communion' nem tűnik egy hetvenes években született prog. rock lemez felpolírozott ivadékának, hiszen a hangzás amennyire organikus és telt, épp annyira tiszta és modern is. Itt meg is kell veregetnünk Steven Wilson vállát, aki ezúttal a tőle megszokott maximalizmussal végezte a keverést. És ha már szóba került a Porcupine Tree főnök, akkor érdemes megfigyelni, hogy néhány dalban – leginkább a lemezt záró, filmzeneszerű Faith In Othersben – feltűnnek vonós hangszerek, ami egyértelműen a Storm Corrosion (Wilson és Åkerfeldt közös lemeze) hozadéka. Van még egy személy a zenekarban, akinek ténykedése kiemelkedő, ez nem más, mint a frissen szerződtetett Joakim Svalberg billentyűs, aki hatalmas prog. rock rajongó hírében áll, így nem csoda, ha játéka egyszerre ízléses és virtuóz. Kezében ott van minden, amit érdemes megtanulni a nagy ősöktől.

A 'Pale Communion' méltó rá, hogy tovább gazdagítsa az Opeth hagyatékát és egyben új fejezetet is kezdjen a zenekar életében. Ha a jövőben ezen a vonalon halad tovább Mikael Åkerfeldt és kompániája, akkor nagy baj nem érhet minket.

Pontszám: 9