Ace Frehley: Space Invader

írta CsiGabiGa | 2014.08.23.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Steamhammer / SPV

Weblap: http://www.acefrehley.com

Stílus: Hard rock

Származás: USA

 

Zenészek
Ace Frehley - ének, gitár, basszusgitár Chris Wyse - basszusgitár Matt Starr - dobok
Dalcímek
01. Space Invader 02. Gimme A Feelin' 03. I Wanna Hold You 04. Change 05. Toys 06. Immortal Pleasures 07. Inside The Vortex 08. What Every Girl Wants 09. Past The Milky Way 10. Reckless 11. The Joker 12. Starship
Értékelés

Imádom az ilyen időutazásokat! Mert ha az ember egy ehhez hasonló albumot foghat virtuális kezeibe (a most megjelent lemezt a kiadó jóvoltából már jó pár napja hallgathatom), akkor szinte visszarepül az időben a hetvenes évekbe. Mondjuk az 1978-as évbe, amikor megjelent a még csak játéktermi gépeken játszható Space Invaders játék, a Pacman egyszerűségű grafikájával és a kétdimenziós mozgásával (jobbra-balra-tűz!). De ugyanebben az évben jelent meg a négy KISS-tag, köztük Ace Frehley első szólólemeze is. A zene alapján azt mondhatom, Space Ace visszatért! És én belecsöppentem újból abba a korba, amikor a hat négyzetméteres szobám falán óriásinak tűnt a (bakelit lemez árával vetekedő) fél négyzetméteres KISS-poszter. És a balatoni nyaraláson rohantam a játékterembe, hogy ujjaim fürgeségét (még csak 14 voltam) az idegenek elpusztításában kamatoztassam. A Ken Kelly grafikájával készült lemezborító is ebbe a világba kalauzol. A 'Destroyer' és 'Love Gun' grafikusának szín- és formavilága egyesül egy modernebb 'Space Invaders' nyitóképpel, ami azt sugallja, hogy itt egy ízes hetvenes évekbeli KISS muzsika következik, XXI. századi megszólalásban. És a borító nem hazudik! Úgy érzem magam, mint amikor a '77-es ’KISS Alive II’ koncertlemezt hallgatva a fenomenális nyitány (Detroit Rock City) utáni csúcspontja az volt a lemeznek, amikor Paul bekiáltja: „Ace Frehley: Shock Me!” Hányan voltunk akkoriban, akik Ace Frehley ízes szólóin nevelkedtünk és miatta fogtunk gitárt a kezünkbe! Most, hogy kiküszöbölte az előző évek anomáliáit és visszatért a gyökereihez, újra azt a muzsikát nyújtja, amit a legjobban tud. Kicsit avítt, kicsit egyszerű, de az övé. És ha szeretted valaha a KISS-t, akkor jobban csíped ezt a fajta muzsikát, mint a modern időkben Chaplinként botladozó, valaha szebb napokat látott zenész próbálkozását az 'Anomaly' lemezen.

Gondolatban egy 1979-es KISS-koncertre képzelem magam, ahol Paul Stanley lebetegedett és nem tudott fellépni, Gene Simmons pedig berekedt, így csak a basszust nyomja, de Ace az ász, aki megmenti a bulit. Elhangzik a bűvös mondat: „YOU WANTED THE BEST, YOU GOT THE BEST! THE HOTTEST BAND IN THE WORLD — KISS!” Lehull a függöny, és elkezdődik a műsor. A Space Invader ma már KISS-klasszikus lehetne, ha annak idején mondjuk a 'Dynasty'-ra írta volna. Középtempós riffek, egyszerű refrén, begyorsulós szóló. Mi kell még? A banda röhög, a közönség tombol, Paul meg otthon dühöng, mert ő le akarta mondani a bulit. A kislemezslágerként előzetesen kiadott Gimme A Feelin' a Rock And Roll All Nite bulizós hangulatát adja vissza. És még a szóló is olyan, mint amilyeneket Ace abban az időben tett a dalokba. Aztán ott az I Wanna Hold You, melynek Peter Criss (dobhangja: Matt Starr) már üti is a nyitó dobtémáját. Ez megalapozza a hangulatot, ami mintha repetázni akarna az előző dal konfetti esőjéből. Most Ace átadja a szót Simmonsnak, illetve csak átadná, de az ugye be van rekedve, így csak hörögni tud a mikrofonba. Pedig a Change mackósabb húzása és mélyebb tónusai inkább Gene-nek állnának jól, olyan, mint a God of Thunder (ami talán az egyetlen a KISS repertoárjában, amit Paul írt, de mélyebb fekvése miatt Gene énekel). Mindegy, Gene megcsinálja a nagyjelenetet, vért köp a közönségre, Ace pedig elénekli a Change-et. A Toys továbbviszi ezt a vonalat, ha mondhatom úgy, megint duplázunk, mint a Rock And Roll All Nite-nál. Ha az előző dalban az ének volt mennydörgős, most a riffek istenesek.

Az Immortal Pleasures kicsit fura a torzítómentes La Bamba riffjeivel, de a refrénre beindul és Ace hangja laza, mint anno a Rolling Stones feldolgozásban (2.000 Man), vagy a Frehley's Cometben (ha már a Toys nem lett a Dolls párja, akkor ez az). Vagy a szólólemezének egyik lazább dala, a What's On Your Mind? is beugorhat. Be is ugrik. Elvégre ez Ace bulija, ahová bárki és bármi beugorhat bármikor! Ezután (gitár)hősünk felmegy az űrhajót ábrázoló színpadkép lépcsőjén, terpeszbe vágja magát és behomorít (ahogy a borítón), és elnyomja a lemez talán legnagyobb slágerét, az Inside The Vortexet. Visszhangosított gitárszólóval, ahogy a régi koncerteken láttuk, füstöl a gitár a keze alatt és persze a végén elsül a gitárnyak, hogy tűzijátékot lőjön a közönség feje fölé. Imádom!

A What Every Girl Wantsszal visszatérünk a partizáshoz. Mintha még Paul is beugrott volna vokálozni, hátha egy kis kokóval megspékelt bulizás a groupie-kkal kigyógyítja a bajából. Naná! A dal éppúgy a Gimme A Feelin' ikerpárja, ahogy a Let Me Go, Rock 'n' roll a Rock And Roll All Nite-é. És ha már a kokó szóba került, a Past The Milky Way-nél viszont felszáll a színpadról az űrhajó, és Ace elszáll vele. Mert ez a dal az elszállásról szól. („Now I'm running out of oxygen, but I still got my guitar.”) Igazi '78-as szólólemez érzetem van megint, mert kell a koncertprogramba néhány szólódal is, ahogy a ’Dynasty’ turnén volt. Ace gitárjátékának kicsit több ideje van kibontakozni, mint a korábbi számokban, de itt is, mint az összes többi dalban, a lekeverés vet véget az orgiának. Annyira a hetvenes évek vége, nyolcvanas évek eleje megidézése ez is, hogy egyetlen nótának sincs tisztességes vége, csak lekeverik a vége-szóló közepén, pedig annyira elhallgattad volna még vagy két percig. A Reckless az a dal, ami miatt megvonom a tízes lehetőségét a lemeztől. A legsemmitmondóbb, az egyetlen, amiről utólag nem tudnám megmondani, hogy milyen is volt. Volt ilyen szám egyáltalán a lemezen?

Bezzeg a The Jokert nem lehet elfelejteni. A Steve Miller Band egyik legnagyobb slágere volt. Talán csak az Abracadabra volt nagyobb, de abban nem szerepelt a „Some people call me the space cowboy” sor. Márpedig ez eleve predesztinálta a dalt arra, hogy Space Ace egyszer feldolgozza. Ugyanazt érzed, mint a New York Groove-nál, hogy jobb, mint az eredeti. A koncert záró tétele a Fractured V címet is kaphatta volna, de az űrhajós színpadképhez igazodva a keresztségben a Starship nevet nyerte el. A Fractured Mirror szerves folytatása, ahogy a Fractured Too a 'Frehley's Comet' lemezen, a Fractured III a 'Trouble Walkin'-on, vagy a Fractured Quantum az 'Anomaly'-n. Csak egy kicsit hosszabban kibontakoztatva a témát (a Fractured III volt egyedül ilyen terjedelmes), egy hétperces opusz, akusztikus és elektromos, torzított és torzítatlan gitárok kavalkádja, hamisítatlan Spaceman-nóta, melynek végre (a lemezen egyedüliként) van lezárása. Ahogy a rock papja mondaná: A koncert véget ért, menjetek békével!

Pontszám: 9