Accept: Blind Rage

írta Adamwarlock | 2014.08.19.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://acceptworldwide.com

Stílus: Heavy metal

Származás: Németország

 

Zenészek
Mark Tornillo - ének Wolf Hoffmann - gitár Herman Frank - gitár Peter Baltes - basszusgitár Stefan Schwarzmann - dobok
Dalcímek
01. Stampede 02. Dying Breed 03. Dark Side of My Heart 04. Fall of the Empire 05. Trail of Tears 06. Wanna Be Free 07. 200 Years 08. Bloodbath Mastermind 09. From the Ashes We Rise 10. The Curse 11. Final Journey
Értékelés

Amikor majd a távoli jövőben listázni akarják a legnagyobb metal csapatokat, azokat, amelyek egész karrierjük során hűek tudtak maradni önmagukhoz, a rajongókhoz, és mégsem váltak unalmas, ezerszer lerágott lábszárcsonttá, nos, akkor az Accept nevét mindenképpen az elsők között kell majd bevésni a fémzene nagy enciklopédiájába. Emellett pedig nem feledkezhetünk meg arról a tényről sem, hogy az utóbbi évek legnagyobb visszatérőjével van dolgunk, aki nemcsak, hogy kiheverte ikonikus énekese távozását, hanem még nagyobb elánnal, még erősebben támadt fel hamvaiból, vagy inkább robbant be újra a köztudatba. Ez az, amit minden Accept írásnál nem győzünk elégszer elmondani, és persze újra konstatáljuk, hogy a lendület immár az új felállás harmadik lemezénél sem tört meg.

A nyerő csapaton persze most sem változtattak, már ami a zenét illeti, végig a már két album óta megszokott hangzást és dallamvilágot kapjuk meg. Valljuk be, sem az ötletek, sem a megvalósításuk nem nevezhető éppenséggel „frissnek” vagy „modernnek”. Különösebb újdonságot nem fog adni az album a már így is igencsak bő heavy metal kánonhoz. Ám ennek ellenére kénytelenek vagyunk ráébredni, hogy Wolf Hoffmann csapata közelében sincs annak, hogy elfáradjon. Vagy talán az általuk képviselt németes, katonás, erőteljes riffekre, könnyen megjegyezhető kórusokra építő metal zenének nem lehet egyszerűen megálljt parancsolni?

Manapság buzgárként törnek fel egymás nyakán az olyan csapatok, akik még progresszívebbek akarnak lenni bárkinél, vagy akiknek az a céljuk, hogy még több hangszert vonultassanak fel, mint az elődök, még monumentálisabbak legyenek, mint a legnagyobb ívű metal operák. De ez nem csak az ilyen elvetemült zenei műfajokban igaz, mint a rock vagy metal: a rádiókban is egyre inkább teret nyernek az alternatív, a kevert, az „érdekes” zenék. Manapság már az a minimum, hogy egy bandában egyszerre van hegedűs, tubás, tárogatós és skótdudás. Ebben a környezetben pedig néha pontosan arra van szükségünk, hogy érezzük, mitől is olyan jó egy szimpla gitár-bassz-dob-ének felállás. S bár a ’Blind Rage’ minden szempontból hagyományőrző, ami nem kínál többet, minthogy az esszenciális heavy metalt felturbózza kissé a ’80-as évek AC/DC-jének, Great White-jának eszköztárával, ezt olyan tartalommal teszi, hogy kvázi friss levegőt jelent a mai, felesleges ingerekkel telizsúfolt mindennapokban. Pontosan azt adja, amire szükségünk van az ilyen pillanatokban. Se többet, se kevesebbet.

Persze, ez nem megy minőségi termék nélkül. A dalokat meg kell írni, meg kell hangszerelni, össze kell rakni, és elő is kell tudni adni. Hoffman és Herman Frank már-már Downing/Tipton-i magasságokba emelkedett számomra az évek során, gitárhangzásuk hol megalkuvást nem tűrően katonás, hol lassan előúszó és gonosz. A ’Blind Rage’ pedig pontosan annyira változatos, hogy ne unjunk rá könnyedén, de emellett fölöslegesen sem terjeszkedik túl a saját határain. Mark Tornillo érzésem szerint külön színt visz az albumba, és a német brigáddal való közös munkája során talán most aknázza ki hangja legtöbb dimenzióját, ahogy az például a Fall of the Empire-ben hallható. Láthatóan nagyon odafigyeltek arra, hogy a lehető legjobb minőségű és legprofibb munkát adják ki a kezükből, mind zenészi, mind produceri, és persze hangmérnöki szinten. A hangzás kiváló, a dalok pedig szinte egytől-egyig fülbemászóak. A nyitó Stampede-nél egyből tudod, hogy jó helyen jársz, és ez az érzés csak folytatódik a katonás Dying Breeddel. Csúcspont a From Ashes We Rise, a Final Journey és kvázi zseniális Dark Side of My Heart, melynek meghallgatása után szabályosan keresgéltem az államat a földön.

Azért persze itt-ott megbicsaklik a történet, méghozzá két ponton: manapság már az 58 perces játékidő kicsit soknak számít, főleg ha nincs olyan nagy stílusbeli váltás a számok között. Elhiszem, ha valaki a lemez végére kissé elfárad a folyamatosan döngő riffekben és kórusokban. Emellett azért aprócska hibákat a kritikus szem még egy ilyen kiváló mesterműben is észre tud venni. Számomra a Fall of the Empire refrénje kissé elcsépelt lett, míg a 200 Years szövege inkább megmosolyogtatóan kínos, mint elgondolkodtató, amellett, hogy maga a dal is eléggé felejthető, a The Curse pedig gyönyörűen lenyúlta a refrénjében a Rainbow Gates of Babylon-ját.

De azért gyorsan megnyugatom a kedves Olvasót, ezek a hibák csak nagyítóval találhatók meg a ’Blind Rage’-en. Ez egy egyszerűségében és megalkuvást nem tűrésében üdítő lemez, ami nem kíván új recepteket gyártani a heavy metal extra csípős leveséhez, hanem sokkal inkább bemutatja, miként kell elővenni a ’80-as években lefagyasztott zenei étket 2014-ben, majd kiolvasztani és felturbózni. Még a legkritikusabb objektivitással is erős nyolcast érdemel az Accept idei produktuma, szubjektívan pedig az év legjobb lemezei között van a helye. Most objektívnak kell maradni sajnos.

Pontszám: 8.5