Tesla: Simplicity

írta CsiGabiGa | 2014.08.14.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: http://teslatheband.com

Stílus: Hard rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Ha Nikolai Tesla tudta volna, miket fognak sugározni a XXI. században, fel se találta volna a rádiót. Én meg, ha tudtam volna, milyen jó a Tesla, sokkal régebben meghallgattam volna az új lemezüket. Annak idején a hajmetal nagy rajongója voltam, a Mötley Crüetől a Poisonon át a Warrantig, a Bon Jovitól a Ratton keresztül a Skid Rowig mindent befogadtam. Csak két zenekar volt, akiket sokkal később fedeztem fel magamnak, egy-egy válogatásalbum kapcsán. Az egyik a White Lion, amelynek Vito Bratta-riffjeibe egyenesen beleszerettem, amikor egy turkálóban fillérekért megvettem a 'Best of' lemezüket, a másik a Tesla, melynek a 'Time's Makin' Changes' videóklip-válogatás DVD-jét kaptam meg valakitől. Jeff Keith, ez a Jani Lane-kinézetű, Axl Rose-mozgású énekes, akinek egyszerre Eric Martin-osan tiszta és Stephen Pearcy-sen reszelős a hangja, megborsóztatta a hátamat. De annak idején, amikor a csehszlovák Tesla NZC 420-as lemezjátszómon és a Tesla B93-as szalagos magnómon (a hírhedt ferde orsóson) szólt a zene, elképzelhetetlennek tűnt, hogy én egy ilyen nevű zenekar lemezének csak a közelébe is menjek. Nos, a 2014-es lemezük kapcsán be kell látnom, hogy ez öreg hiba volt.

Nézzük tehát, mit lehet hallani Tesla bácsi rádióján!

Vérbeli ’80-as évek hangulatú rockmuzsikát. Az egyszerűség jegyében fogant borító a sakktáblaszerű felosztásával kicsit ugyan megrémiszt, hogy itt most egy lecsupaszított valami fog ránk köszönni, de szerencsére, ahogy az élet maga sem csak fekete és fehér, és a sakk is jóval több az egyszerű lépések ismereténél, a Tesla zenéje is sokkal összetettebb, mint valaha volt. A beharangozó videóklip a So Divine-ra készült, ez egy tipikus 80-as évek végi „békebeli” rocknóta. Akusztikus gitár intróval, kellemes andalító dallamokkal indít, párom szinte telesírja a párnám, olyan gyönyörű, hogy romantikázhatnékja támad, de mielőtt belekezdhetnénk, belecsapnak a húrokba, amúgy Def Leppard-osan és egy húzós rock and roll bontakozik ki belőle, egy érezhetően blueson nevelkedett gitáros szólójával. Én a beteljesületlen vágy dalának hívtam az ilyet már a Skid Row I Remember You idejében is. Ezt nagyon tudja a Tesla. El is sütik a receptet a Honestly-ben újra. Hiába tekerek arrébb, szinte ugyanaz, kis Def Leppard, kis Skid Row, nagy dallamok. Nem lehet rájuk haragudni érte, mert olyan jól csinálják!

Tekergetem tovább az öreg rádióm hangolóját (nem való ide a modern készülék a digitális hangolásával), ha már innen indultunk, kettesével ugrálok állomásról állomásra, az Other Than Me intrója után szinte egy Steven Tyler-es balladát vártam, de helyette egy laza középtempós dalt kaptam, a háttérben akusztikus gitárral, ha minden mást elhagynánk körülötte, akkor akár azzal az eggyel is elmenne. Igazi „tábortüzes” nóta. Még a gitárszólót is lehetne hozzá dúdolni, annyira tisztán csak a dallamokra van kihegyezve. Megint kettőt tekerek és itt a Burnout To Fade, ami még tovább fokozza ezt a rádióbarát hatást. Manapság ugyan már nem nagyon játszanak ilyet a rádiókban, de annak idején volt egy nagy sláger, a Runaway Train a Soul Asylumtól, na ez ugyanaz a feeling. A lemez egyik kiemelkedő pontja.

Aztán egy adóval odébb itt az Aerosmith-ballada, amit már az Other Than Me-nél is vártam. A Life Is A River igazi vetélytársa az I Don't Want To Miss A Thingnek, ha készülne folytatása az Armageddonnak, lehetne akár annak a betétdala is. Itt kell megemlítenem, hogy Jeff Keith is megöregedett, nem csak mi, rajongók. Csúnya öregember lett, mint Stephen Pearcy, de a hangjának jót tett a kor, eljutott egy Steven Tyler szintre, és erre rá is éreztek a többiek, mert néha sikerült teljesen az Aerosmith felé terelni a zenei vonalat. Mint például a Flip Side!-nál, amely ironikusan a lemez közepén helyezkedik el, s a bakelit verziónál még komolyan is vehetnénk a felszólítást. A zene viszont nagyon a 70-es évek blues-rockja felé vonul vissza, még a szájharmonikát is előkapják, komoly Mama Kin utánérzés, de van benne annyi egyéniség, hogy ne mondjam rá: koppintás. Visszatekerünk. Ilyet már hallottam korábban is. Igen, a Rise And Fallban jött elő először ez a tyleres hang, de ott annyira más környezetben, sokkal inkább az a defleppardos lüktetés, ami jellemezte a lemez elejét, és az ikergitárszóló is süti, de nem éroszmiszes, szóval nem is tűnt fel elsőre, hogy mennyire hasonlít a hangja a szélesszájú énekesére. De aztán a Cross My Heart már egyértelművé teszi a dolgot, és a bugis zongorával, meg a bluesos gitárjátékkal rájátszanak rendesen a zenésztársak is a hasonlóságra.

Ejtsünk néhány szót a „keményebb” dalokról is, hiszen annak idején én is az olyanokért vettem a bakelit lemezeket, mint az UFO Electric Phase nótája, vagy Ted Nugenttól a Paralyzed. Apropó, Ted Nugent. A Ricochet tisztelgés az öreg mester előtt, akinek hatására zenélni kezdtek („Like Uncle Ted said a Free-For-All”). Igazi hetvenes évekbeli agyontorzítózott, agyonvauzott gitárzene ez, a lassú betéttel mégis adnak annyi egyéni ízt neki, hogy tudd, ez a Tesla és nem egy Ted-tribute zenekar. A Break Of Dawn riffjeiben is igazi húzás van (meg egy kis bonjovis Dead Or Alive akkordsor a szóló felvezetésében), de a groove-os zúzást remekül kombinálják azokkal a vérbeli hajmetal dallamokkal, amiben ők annyira jók. A Sympathy Queensryche-os (Empire) kezdése egészen mást sejtet, mint ami a folytatásban következik. Ugyanaz a ritmusváltás, mint a videoklipben, csak itt most sokkal durvább a lassú és a gyors rész is. Ez nem rádióbarát sláger, ez megint zúzás a javából. A Time Bomb időgépében a ’80-as évek elejére repülök vissza, a Y&T Black Tigere lépkedett ilyen félelmetes riffekkel (meg a P. Box Szupergépe). Hú de bírom! A szólónál meg felgyorsul, mint a gepárd, amikor prédájára vadászik éppen. A végére tartogattam a két végpontot: a nyitó MP3-mal nem tudok mit kezdeni. Valahogy idegesít, amikor hallgatom, de utólag mégis mindig ennek a dallama motoszkál a fejemben. A Black Sabbath-súlyosságú riffek és a Judas Priest-ízű ikergitár keveréke túl nagy kontraszt már nekem, de a refréntől nem tudok szabadulni. Valamit tudnak ezek az öregfiúk. A záró ballada meg a Cinderella Heartbreak Stationjét juttatja eszembe, annak lemondó-elfogadó hangulatát adja vissza („Appreciate each drop of blood, sweat & tears”).

Ahogy összevissza tekergettem Tesla bácsi rádióját, szinte minden dalban találtam valami érdekeset. Némelyiknek megtaláltam a párját is, szóval lehetett volna rövidebb az anyag. Hiába, ők is beleestek a hibába: „van 80 percnyi helyünk, töltsük ki”. Talán egy 45-50 perc elég lett volna, de akkor meg adhatnák ki a lemaradt dalokat a következő anyagok bónuszlemezeként, mert jók azok is.

Pontszám: 8