Light My Fire: A Classic Rock Salute To The Doors
írta Bigfoot | 2014.08.06.
Megjelenés: 2014
Kiadó: Purple Pyramid Records
Weblap:
Stílus: The Doors
Származás: Nemzetközi
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Kockázatos dolog a Doors dalait feldolgozni, mert az eredmény korántsem garantált. Nemcsak a dolog technikai, hanem az emberi oldalát nézem. Nagyon sajátos hangulatvilággal bírnak ezek a szerzemények, a visszhangosított billentyűs parkkal, a savas gitár-megszólalással, és azzal a bizonyos énekhanggal, amely leginkább utánozhatatlanná tette a zenekart. Jim Morrisonnak nem voltak elődei és utódai sem, mert az általa megkezdett úton senki nem tudott továbbmenni. Valószínű, Oliver Stone is így volt ezzel, amikor filmjében a Doors eredeti felvételeit használta fel.
Nos, ez az album is felemásra sikeredett, nem minden újragondolt dallam sikerült maradéktalanul, pedig olyan muzsikus gárdát hívtak meg – javarészt a hatvanas és hetvenes évek kultikus figuráit –, akik külön-külön is zseniális életművet mondhatnak magukénak. A teljesség igénye nélkül szólnék pár felvételről.
Kezdem a jóval. A legjobb a Roadhouse Blues. Ebben az eredetileg is húzós nótában Leslie West odapakolja gitárját, és rekedt hangját, szóval mindent visz, Brian Augerrel a háttérben segítségként. Apropó, billentyűsök: az ő névsorukhoz tényleg nincs mit hozzátenni, mert mindenki aláírta a jelenléti ívet, egyedül Jon Lord van távol, sajnos igazoltan, immáron két éve… Na de vissza a jóhoz: A Love Her Madly-t kifordították: ez eredetileg egy kicsit banális sláger, jelen esetben a rock irányába gondolták tovább, és ezzel jót tettek neki. A Soft Parade-et Graham Bonnet énekével nem modernizáltak, megőrizték a kor hangzását, bár Bonnettől szokatlan, hogy ilyen mély hangnemben énekel. A másik ex-Rainbow énekessel, Joe Lynn Turnerrel felvett Riders On The Storm sem hangzik rosszul, bár itt Tony Kaye, a Yes alapító tagja is remekel a billentyűkön. Zseniális Keith Emerson zongora-bevezetője a People Are Strange-hez, aztán a nótát is sikerült rendesen „elsavasítani”.
A kezdés viszont kevésbé lelkesítő. Az L.A. Woman sodró rock and rollját sikerült lefokozni egy egyszerű rocknótává. Steve Morse, Jordan Rudess és az egykor a Hawkwindben játszó Nik Turner ugyan remekelnek a Touch Me-ben, de a Szécsi Pál-os énekkel tönkrevágták az egészet. Bár a Break On Through-ban Mark Farnert és Chic Churchillt hozták össze, mégis színtelen-szagtalan ez a produkció. Sajnos elsőszámú kedvencemről, Ian Gillanről sem tudok érdemben nyilatkozni, amilyen vendéglátós stílusban énekli a Light My Fire-t, hiába Steve Howe és Rick Wakeman kísérete. A legvégére hagyták a legfontosabb Doors dalt, a The Endet: szerintem ez az a nóta, amit tényleg békén kellett volna hagyni. Hiteltelen, ha más adja elő, ebben a dalban száz százalékig ott van Morrison lénye. Igaz, Jim halála után a néhai Nico elkezdte énekelni a koncertjein.
Legutóbbi hozzászólások