Anathema: Distant Satellites

írta TAZ | 2014.07.24.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Kscope

Weblap: http://anathema.ws

Stílus: Atmoszférikus rock

Származás: Nagy-Britannia

 

Zenészek
Vincent Cavanagh - ének, gitár Daniel Cavanagh - gitár, ének Jamie Cavanagh - basszusgitár Lee Douglas - ének John Douglas - dobok Daniel Cardoso - billentyűs hangszerek
Dalcímek
01. The Lost Song, Part 1 02. The Lost Song, Part 2 03. Dusk (Dark Is Descending) 04. Ariel 05. The Lost Song, Part 3 06. Anathema 07. You're Not Alone 08. Firelight 09. Distant Satellites 10. Take Shelter
Értékelés

Nincs mese, egyszerűen vannak olyan albumok, amiket muszáj legalább egyszer úgy végighallgatnunk, hogy közben lapozgatjuk a bookletet és elmerengünk a képek üzenetén, a dalok mondanivalóján. Amióta az Anathema kinőtte magát a doomos korszakából, azóta csak olyan komplex alkotásokat készítettek, amikhez nélkülözhetetlen az a képi világ, amit a „csomagolásban” kapunk. Nem szeretném újból felvázolni az utat, ami odáig vezetett, hogy Dannyék zenéje letisztult (egyébként sokszor és sok helyen esett már róla szó), szerintem aki most ezeket a sorokat olvassa, nagyjából tisztában van azzal, hogyan jutott el idáig a brit gárda. A 2012-es ’Weather Systems’ és a tavaly kiadott ’Universal’ koncertanyag volt a csapat csúcspontja, ezekkel jutottak el egy újabb mérföldkőig, ami után már nehéz továbblépni. Ezt rendkívül fontos tisztázni, mielőtt elindítanánk a ’Distant Satellites’-t. Sokáig pont azért nem tudtam mit kezdeni az albummal, mert túl magasra raktam a mércét. Sajnos rengeteg lemezzel esünk hasra nap mint nap a nagy elvárások miatt, de persze sokszor azért csalódunk, mert szimplán rossz a zene. Szerencsére itt erről szó sincs, mindösszesen a ’Distant Satellites’ egyfajta lecsengése az elmúlt évek csúcsra járatott Anathemájának. Egyébként az már gyanús, amikor a tagok úgy nyilatkoznak, hogy az új albumban bizony minden benne lesz, ami rájuk jellemző. Hogy egy közismert példát hozzak fel, itt a Dream Theater esete. Ők is azt mondták, hogy az új lemezben összefoglalják mindazt, ami a csapat lényege. És mi lett belőle? Nagy orra esés. Ennek ellenére sokan úgy gondolják, hogy jó az album. Természetesen minden a helyén van és nem felejtettek el zenélni sem, de hihetetlenül súlytalan és unalmas. Azért Vincentéknél nincs ilyen nagy gáz, most inkább lenyugodva, más perspektívából mutatják be mindazt, mi az Anathema.

A ’Weather Systems’ az időjárási elemek és az emberi érzések összefonódását helyezte középpontba, végig a Földön barangoltunk, ahol a sötét és világos árnyalatok szeszélyes váltakozása, valamint a nagy dinamikai kitörések domináltak. Most viszont távolodunk a világűrbe, kezd eluralkodni a sötétség (lásd borító), egyre sejtelmesebb minden, ami körülvesz minket. Ezt a távolodást festi le a zene is, az album első fele még az előző mű rezonanciáiból építkezik, majd az Anathema végén jön el a pont, amikor úgy érezzük, hogy magunk mögött hagytunk mindent. Ekkor megnyílik előttünk egy új világ kapuja, ahol csak lebegünk, sodródunk tehetetlenül a távoli fényekben gyönyörködve. A művészi képeket alkotó Sang Yun Joo installációjának pont ez a címe (Distant Light), Danny és John ebből válogatta össze azokat a fotókat, melyek végül bekerültek a bookletbe. Nagy tudás és leleményesség nem kell ahhoz, hogy felismerjük a sarki fényt szinte az össze képen. Ennek ellenére nagyon szépnek és elgondolkodtatónak találom, egyszerűen csak a megfelelő pillanatban kell leülni és csodálni őket a zenével együtt. A lemez második fele, ahogy említettem, egy teljesen új közegben folytatódik, ahol egyre több az elektronikus összetevő. Lehet húzogatni a szánkat, viszont semmi baj nincs ezzel, így teljes a kép, ez testesíti meg a végtelen térben való lebegést. A két kiemelkedő tétel ebben a szekcióban az ’Eternity’ korszakot megidéző orgonás Firelight és az ebből kifejlődő címadó nóta. Ha kellene két olyan dalt mondanom, ami megfelelően képviseli a lemezt, akkor mindenképpen ezeket választanám, de még az öndefiniáló Anathema című szerzemény is belefér ebbe a sorba.

Több helyen olvastam olyan eszmefuttatásokat, hogy ez az album egyfajta kópiája a Steven Wilson-féle Blackfield projektnek, szerintem azonban nem sok köze van hozzá. Lehet, hogy akadnak olyan momentumok, melyek ezt idézik meg, de aki már megnézett egy-két interjút Dannyvel, esetleg volt szerencséje beszélgetni vele egy keveset, az tudhatja, hogy ő egy olyan művész és dalszerző, akit nem lehet csak úgy eltántorítani az elképzeléseitől. Tehát az, hogy Wilson besegített a munkálatokba, nem jelenti azt, hogy valami olyat erőltetett a zenekarra, ami nem a saját világuk. Ráadásul csak a You’re Not Alone és a Take Shelter keverését vállalta magára, tehát a többi dalhoz nem volt köze. Sokkal inkább Christer-André Caderbergben kell keresni a „felelőst”, aki remek háttérmunkájával nem csak a ’Weather Systems’ idején tudta kihozni a maximumot a csapatból, hanem most is. Hangzásban és technikailag ezúttal sem lehet belekötni a britekbe, inkább az a szokatlan az előző lemezekhez képest, hogy ének szempontjából Vincent-centrikus lett a ’Distant Satellites’. Az első pár számban még hallhatjuk Lee Douglas gyönyörű, csilingelő hangját, de az album végére teljesen eltűnik, Danny pedig szinte meg sem szólal, csak gitározik. Annyira hozzátartozik a zenekar újkori érájához az, hogy mindenki aktívan részt vesz az éneklésben, hogy most egyenesen hiányolom, úgyhogy ez az egyetlen negatívum, amit fel tudok hozni. Ettől függetlenül egy jó lemez született a Brit-szigeten, ami ugyan nem kilenc és tízpontos, de így sem kell lehajtott fejjel kullognia az Anathema életmű folyamatosan táguló sorában.

Pontszám: 7