Grave Digger: Return of the Reaper

írta MMarton88 | 2014.07.23.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Napalm Records

Weblap: http://www.grave-digger.de

Stílus: Heavy metal

Származás: Németország

 

Zenészek
Chris Boltendahl - ének Axel Ritt - gitár Jens Becker - basszusgitár Stefan Arnold - dobok Hans Peter "H.P." Katzenburg - billentyű
Dalcímek
1. Return of the Reaper 2. Hell Funeral 3. War God 4. Tattooed Rider 5. Resurrection Day 6. Season of the Witch 7. Road Rage Killer 8. Dia de los Muertos 9. Satan's Host 10. Grave Desecrator 11. Death Smiles at All of Us 12. Nothing to Believe
Értékelés

A Grave Digger egy intézmény. Abszolút megkerülhetetlenek, ha heavy metalról van szó: megbízhatóak, harapósak, kemények. Körülbelül kétévente jönnek az új albumok, én pedig mindig jól be is kajálom azt, amit kapok tőlük. Tökre metal az egész hozzáállásuk a zenéhez, a karrierhez, meg úgy nagyjából minden máshoz is, nincsenek (ma már) stílusbeli elkalandozások, nincsenek nagy belemagyarázások, hogy miért kellene megváltozniuk, húsz év óta hozzák szinte ugyanazt a stílust és minőséget. Ennek ellenére mégis frankók a lemezeik, és nincs ez másként a ‘Return of the Reaper’ esetében sem.

Megmondom őszintén, nem egyszerű írni a lemezről. Hisz ha ismered és szereted a bandát, akkor elég csak meghallgatni, tuti be fog jönni ez a korong is, de ha eddig nem komáltad őket, akkor most sem fogod megszeretni a srácokat. Noha az összes kötelező sablon és klisé elhangzik, mégis abszolút erőteljes, friss és változatos a végeredmény. Vajon miért? Ugye könnyű abba a hibába esni, hogy az évek alatt egy zenekar csak a megfáradt, régi paneljeit hasznosítgatja újra, a dalaik pedig csak egyre szürkébbé, lapossá válnak (ld. Gamma Ray), valahogy a sírásók mégis újra meg újra el tudják ugyanazt adni dögösen, élettel telve, frankón. Kicsit olyanok ilyen szempontból, mint a Helloween. Ami nekem szimpatikus, hogy ezúttal mintha tempósabbra vették volna a figurát, mint általában, a kezdés a borítóképnek megfelelő lovaskocsis érkezéssel és hátborzongató sikollyal frankón felvezeti a hangulatot az arcletépő Hell Funeral vágtája előtt. A nyitányon kívül amúgy a másik két személyes kedvenccé az übertempós, ám gyilkos riffel megpakolt Resurrection Day, és a záró, meglepően dallamos, már-már slágeres Death Smiles At All Of Us vált. Minőségében amúgy nagyjából kiegyensúlyozottan magas a korong, a dalok közül szinte bármelyik simán megállná a helyét koncerten is, ráadásul kellően változatos is az anyag, jó érzékkel cserélődnek egymás után a középtempós döngöldék és a sebes vágták, és ezúttal egy-két hard rockosabb szerzemény is befért, mint például a laza Tattooed Rider. Talán csak a záró, kicsit balladisztikus Nothing To Believe az egyetlen kivétel, Boltendahl rekedtes smirglijét még mindig fura egy szál zongora mellett hallani, a refrén viszont simán felférne egy U.D.O. lemezre is.

Egy apróságot azért hadd jegyezzek meg, mely inkább szőrszálhasogatás, mint kritika. Véleményem szerint üdítő lenne egy második gitáros a bandában. Axel Ritt remek szólókat kerekít a nóták alá, de néhány szerzemény egyszerűen kívánja, hogy egy másik bárddal is kicsit passzolgassák a témákat (ld. Primal Fear, Priest stb). Noha tudom, hogy a banda az „egygitárt” szinte már védjegyének tekinti, úgyhogy ez inkább csak „vágyálom”, mintsem szemrehányás. Amúgy nemigen lehet belekötni ebbe a produkcióba, összességében nem a csapat pályafutásának legjobb korongja, de simán hozza a szokásos szintet, amiért annyian szeretjük őket.

Pontszám: 8