Judas Priest: Redeemer of Souls

írta Csemény | 2014.07.20.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Sony Music Entertainment

Weblap: http://www.judaspriest.com

Stílus: Heavy metal

Származás: Anglia

 

Zenészek

Rob Halford – ének
Richie Faulkner – gitár
Glenn Tipton  gitár
Ian Hill – basszusgitár
Scott Travis – dobok

Dalcímek

01. Dragonaut
02. Redeemer of Souls
03. Halls of Valhalla
04. Sword of Damocles
05. March of The Damned
06. Down In Flames
07. Hell & Back
08. Cold Blooded
09. Metalizer
10. Crossfire
11. Secrets of The Dead
12. Battle Cry
13. Beginning of The End


CD 2 (Deluxe edition)
01. Snakebite
02. Tears of Blood
03. Creatures
04. Bring It On
05. Never Forget

Értékelés

„The Priest is back!” Az ismerősen csengő jelmondattal ezúttal nemcsak egy vadonatúj Judas Priest-albumot van szerencsénk üdvözölni, hanem egy nagy kanyart is tehetünk vissza a Ripper-éra előtti Priesthez. A 2008-as 'Nostradamus' óta Downing „dezertálása”, a 120 koncertet felölelő Epitaph Tour, majd Rob Halford betegsége is lassította a ’Redeemer’ megalkotását. Éveken át csak hírmorzsákból, interjúrészletekből szimatolhattunk az érkező anyag után, melyek sokat sejtettek. Ian sokakban váltott ki euforikus örömet, amikor kijelentette, a Nostradamus-koncepció után az ötösfogat visszatér az ’Angel of Retribution’-nel megkezdett útra, és egy minden elemében klasszikus JP-album van készülőben. Nekem azonban tucatnyi hallgatás után úgy tűnik, bizony régebbre, és a Priest sokszínű zenei világának több korszakához kanyarodtak vissza, ami számomra az új lemez egyik legnagyobb „szexepilje”.

Viszont a felvezetők talán túlságosan is hangzatosnak bizonyultak, hiszen Ian után a Metal God az alábbi szavakkal szólott nyájához: „…és minden benne lesz, amit [a rajongók] szeretnek a Judas Priestben”. Nemcsak maga a zene, hanem a várakozások is tehetnek róla, hogy ez az album bizony megosztó lett. Mi az ember első gondolata Halford szavait olvasva? Hogy jön a ’Painkiller Vol.2’! Nos, itt van a kutya elásva. Befogadáslélektani szempontból a ’Redeemer’ sokkal problémásabb, hiszen a ’90-es mestermű agresszivitásával és mindent elsöprő lendületével szemben tagadhatatlanul nehezebben ragad. De legalább a várakozásnak vége.

Két elkerülendő hibalehetőség merült fel bennem a ’Redeemer’ elemezgetése közben. Az egyik a túlzott tisztelet miatti dicshimnuszzengés, a másik az elsőre monotonnak és nagyon hosszúnak tűnő anyag csúcsteljesítményeinek figyelmen kívül hagyása. Kezdjük az előbbi kategóriával.

Hallgatva a lemezt, azonnal arcon csapja az embert egy elsőre érthetetlennek tűnő hangzás. Mi a francért nem lehetett az Epitaph DVD-hez legalább hasonlító, hathatós dörrenést elkövetni? Onnan azért tényleg úgy állt fel az ember, hogy „oké, nincs több kérdésem…” Bizony rögtön kompromisszumra kényszerülünk, és túl kell tenni magunkat rajta. Főleg a Glenn és Richie által játszott intróknál és unisonóknál zavaró a túleffektezett, nyers és szikár gitársound. De ami még ennél is nagyobb probléma, az a ritmusszekció háttérbeszorulása. Többször is végighallgattam a lemezt, csak Iant és Scottot górcső alá véve, de szó szerint koncentrálnom kellett, hogy kihalljam őket. A basszust pár részt kivéve még csak-csak el lehet csípni, de Scottból a tamokon és a halk cineken kívül a lemez túlnyomó részén elvétve hallatszik valami. Ebből egyenesen következik, hogy óriási felelősség hárul a gitárosokra, és persze Halfordra. Egy 18 tételes, majdnem másfél órás anyagon minden szem, pontosabban fül három emberre mered, aminek megvannak a veszélyei. Elég, ha becsúszik egy-egy ötlettelenebb riff, átlagosabb dallam, vagy egy viszonylag hosszabb énekrész közepes hangtartományban, és máris cseszhetik az egészet, mert unalmas lesz (lásd Hell & Back), hiába gondoltak át minden számot.

Az album második átka a gyakori középtempó, és a felületes hallgatással biztonsági megoldásnak ható riffek. A ’Redeemer’-nek még a húzószámai, mint például a Metalizer, a Battle Cry vagy a Halls of Valhalla is olyanok, mintha megszelidített ’Painkiller’- vagy ’Defenders’-dalok lennének, a Hell Patrol kisöccseként született címadóról nem is beszélve. Emellett Rob Halford sem vállalta túl magát, ami egyrészről abszolút becsülendő, viszont a visításoktól eltekintve mély tenor és magas bariton hangtartományba eső hangok szintén altató hatásúak. Ezt egy remek húzással a Halls of Valhallában sikerült némileg váratlanul megtörni, ahol Rob a legpokolibb mélységekig süllyedő hörgést produkál. Ilyet talán még nem is hallhattunk tőle, hiszen eddig csak a Victim of Changesben kaptunk egy kis hörimöri-féleséget a ’Sad Wings’-en, és egy-egy komoly „growlingot” a Painkiller koncertverzióiban. De az is hozzátartozik, hogy amit a Metal God elvállalt, azt tökéletesen el is végezte.

Az idegesítő apróságok táborát erősítik még néhol a klisés szövegek is. Legutóbb a ’Nostradamus’-nál nem kellett, hogy ilyesmi miatt fájjon Halfordék feje, hiszen adott koncepcióval dolgoztak, és a kutyát sem zavarta a dolog. Előtte viszont Rob és Ripper is megénekelt már a világon minden elképzelhető végletekig fokozott látomást, kataklizmát és beteljesülést, ezért tűnhet ötlettelennek pár dal. Egy további zavaró megoldásnak bizonyult a refrénekben Glennék „repedtfazék-hangon” bemutatott vokálozása. Összességében tehát a negatívumok hiányérzetté sűrűsödnek. Olyan korábbi klasszikus nóták agresszivitása és a megalkuvást nem tűrő sodrása hiányzik a ’Redeemer’-ről, mint például a Leather Rebel, ami most már lassan 25 év elteltével is újra meg újra úgy hasít bele a csendbe, mint egy varrógép a szövetbe. Bár a lemez sokkal direktebb a melankolikus és nagyívű ’Nostradamus’-nál, legalább annyi hallgatást igényel, de megéri engedni, hogy megváltsa a lelkünket. 33 000 „heavy metal maniac” már üdvözült a tengerentúlon, ugyanis ennyi példányban kelt el a ’Redeemer’ Amerikában egy hét alatt, ami a Priest eddigi legjobb eredményének számít. Ezen lelkek vagy nagyon elvetemült rajongók, vagy nagyon bejöttek nekik a felvezető videók. Lássuk, miért jártak jól!

Halfordék minden bosszantó hiba ellenére olyan maradandó alkotásokkal is előrukkoltak a ’Redeemer’-en, amelyek ha nem is szuperslágerként, de odaférnek a ’Stained Class’-ra, a ’Defenders’-re, vagy akár a ’Painkiller’-re is. Gondolhatunk itt a Halls of Valhallára, a Crossfire-re, a Battle Cry-ra, Damoklész Kardjára”, vagy akár a Beginning of The Endre is. De amúgy kevés új dal sorolható be egy az egyben bármely korábbi album stílusába: feltűnő a dallamok és zenei elemek különböző forrása.

Minden hallgatással egyre inkább izolálódnak a dalok, és mindegyik életre kel, mindegyiknek megvan a maga karaktere. A dalok nagy része több album vagy korszak köntösét is megkapta, és ezekre a köntösökre borul állandóságot képezve az ’Angel of Retribution’ fátyla. A korábbi lemezekről ismerős elemek mellett ki-ki hozzátette a maga stílusát. Nem egy dalban fellelhetők a Fight, valamint Halford szólóprojektjeinek nyomai. Aztán a Black Sabbath-osként ható nótákat „Júdás pap legifjabb ministránsának”, Richienek tudhatjuk be. Faulkner hatása a megszokott mutatós szólók mellett tetten érhető többek között a Sword of Damoclesen, a March of the Damneden, de legmarkánsabban a Crossfire-ön. Utóbbi bluesos alapja és intrója is a ’Dehumanizer’-ről az I szerkezetét alapul véve a Sabbath egyik legerősebb korszakát idézi. A March of The Damnedben még Halford is hozzájárul a „sabbathosításhoz”, ebben pedig már komoly gyakorlata van, hiszen Iommiék 2004-es koncertjén Camdenben ő helyettesítette Ozzy-t, méghozzá nem is rosszul.

Érdemes megfigyelni egy-egy dal felépítését, például az egyik legjobban eltalált Halls of Valhalláét. Tipikus beúszós Priest-intro friss dallammal, tempóban a Judas Rising és a Demonizer között, az alapriff megint csak a Judas Risingra hajaz, de érezni rajta a ’Killing Machine’ és a ’Stained Class’ hatását is. Halford pedig egy vadállat. A már korábban említett hörgés lenyűgöző, és a sikolyokkal sem kell szégyenkeznie. Sőt ha belegondolunk, hogy egy évvel ezelőtt még tolószékben ült, kifejezetten elégedettek lehetünk. Egy másik véglet az első korongot záró lassú tétel, a Beginning of The End, amelynek címe a Black Sabbath ’13’ albumának nyitótételével cseng össze, a hangulata pedig szinte csak Blackmore-ék Rainbow Eyes-ához fogható. A dal valahol az Angel és a Beyond The Realms of Dead hibridje, amit a ’Sin After Sin’ pszichedelikus ízével oltottak be. Az esszenciát pedig csak Eulogy-hez fogható keserűség teszi az egyik legszebb Priest-balladává. Utóbbi dalnál is feltűnő, de a többin is abszolút érezhető, hogy igyekeztek harmonikus, dallamos refréneket írni, talán ettől sem annyira agresszív a lemez.

A két mintadalon kívül, említésre méltó húzás a Dragonaut szólója is, ami a Between The Hammer And The Anvil reinkarnációja. Szuggesztív dal lett a Secrets of The Dead, ami annyira gonosz hangulatú, hogy pár lassabb részénél Matt Barlow fojtott hangját beleképzelve simán működne Iced Earth-ként is. A Secretsben ott van az A Touch of Evil hangulata, a ’Painkiller’ sötétsége, és Halford szólóanyagait is érezni rajta. Aztán vegyünk egy laposabb számot, például a Hell And Backet. Egy viszonylag unalmasabb dal, semmi extra… Viszont ha megnézzük, még ez is több témából épül fel. Megint csak egy Beyond The Realms-os indítás, majd egy a Blood Red Skies kezdésére hasonlító sort követően, ’Turbo Lover’-ös irányt vesz a szám, csak éppen komorabb, a ’Nostradamus’ első lemezére vett Death középrészéből ismerős ritmikával és dallamokkal. De megszámláhatatlanul sok apró mozzanat, összecsengés és érdekesség lapul meg a ’Redeemer’-en, amit meg sem próbálok felsorolni. Már csak azért sem, mert eddig kb. hússzor hallgattam meg a lemezt, és még mindig találok újdonságokat.

Hogy visszatérjünk a jobban sikerült tételekhez, a Battle Cry-t is állati jól eltalálták, számomra abszolút a W.A.S.P. The Heretic (The Lost Child)-jának hangulatát idézi meg az ’Angel of Retribution’ köntösében. Ám nemcsak az első korongon, hanem a bónusz lemezen is várnak ránk élvezhető pillanatok. A két lemez között mintha lenne egy cezúra, ugyanis a másodikon található öt dal sokkal homogénebbnek tűnik, és egyenesen a ’British Steel’’Point of Entry’’Screaming For Vengeance’ trió világába kalauzol. Talán csak a Creatures lóg ki egy kicsit, ami – mivel a verzéket tekintve a Green Manalishire és a Heavy Metalra is hajaz – erősen húz a ’Killing Machine’ és a ’Ram It Down’ felé is. De a Snakebite-ot vagy a Bring It Ont kagylózva még egy kis AC/DC-t és ZZ Topot is hallani vél az ember. Summa summarum, tényleg sokszínű anyagról beszélünk.

A legutolsó Never Forget című dal összecseng a Beginning of The Enddel, de talán a Halls of Valhalla is a Judas Priest közelgő búcsújára akar utalni. A Never Forget lazasága és közvetlensége már tényleg elég egyértelmű. Ezt a dalt mintha egy samplerről benyomott koncertoutronak találták volna ki a maga egyszerűségével és közvetlenségével. Végighallgatva ezt az albumot, azért beleborzong az ember, hogy mi minden van a Judas Priest legénysége mögött. A ’Nostradamus’ után nagyon adta volna magát egy megabúcsúkoncert szimfonikus zenekarral, meg minden földi jóval. A történet vége szemmel láthatólag sajnos közeleg, de még nem érkezett el.

Pontszám: 7.5