Overkill: White Devil Armory

írta Tomka | 2014.07.17.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://wreckingcrew.com/crew

Stílus: Thrash metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Az Overkill megint megcsinálta. Nem úgy, és nem annyira lazán kicsuklózva, mint az ’Ironbound’-dal, de megint lepakoltak nekünk egy adrenalinon égő, K.O.-t osztogató lemezt. Persze annak, hogy jól sikerült az új Overkill-lemez, nincs igazán hírértéke. A New Jersey-i különítmény talán a legkonzisztensebb thrasher brigád, amelyik megszakítás és sokéves pihenő nélkül, immár több mint három évtizede darálja ezt a ruganyos-robbanékony metalstílust. Aki egyszer rákapott Blitz krákogós üvöltözésére – melyhez foghatót talán csak Udo tudna produkálni, ha a habos altbierek helyett inkább szpíd-vodka kombóra pörögne –, vagy D.D. szikár és pattogós, maidenesen előretolt basszusozására, az úgyis beruház a legújabb eresztésükre is, mert csalódni, azt biztosan nem fog.

Mostanában pláne jó az Overkillért rajongani, hiszen a 2010-es ’Ironbound’ olyan erővel rúgta be a banda sokadvirágzását, hogy pár év távlatából már nyugodtan emlegethetjük azt modernkori thrash klasszikusként. A Ron Lipnicki dobosállattal frissített zenekar végre megtalálta azt a hangzást, aminek köszönhetően már nem kell se a ’90-es évek groove metalos megoldásaihoz, sem valamiféle elképzelt, ideális „modern” soundhoz nyúlnia ahhoz, hogy frissnek és életerősnek hasson. Az ’Ironbound’ a ráncfelvarrás korának tökéletes lemeze: amikor egyszerre kell „21. századinak” és „klasszikusnak” lenni, a mai követelményekhez igazított, de a ’80-as évek komplexebbre vett thrash vadulásaira alapozott egyveleg a nyerő kombináció. Ráadásul a fő dalszerző, D.D. Verni az egysíkú ’Immortalis’ után elengedte magát, és nyugodt szívvel rámolta a thrasher riffek mellé a hard rockosabb vagy épp heavy metalosabb megfejtéseket.

Meggyőződésem, hogy a revitalizált Overkillben nagy szerepe van Ronnak, aki a második lemezére érett bele a csapatba, mivel az ’Ironbound’-ot és a ’The Electric Age’-et is a remek ritmika, a dinamikus építkezés tette olyan izgalmassá. Amikor még a klipes szám is hat perc fölé fut, és tucatszámra férnek bele a tempó- és témaváltások, sőt egy-egy klasszikus rock riffet csak úgy megtúráztatnak a hecc kedvéért, hogy aztán a Black Sabbath módjára szálljanak el (igen, az Electric Rattlesnake-ről van szó), akkor a következő, amúgy 17. nagylemezt várva sincs min aggódni. A ’White Devil Armory’ ugyanabban a szellemben fogant, mint közvetlen elődjei, és jobb is, mint bármi, amit 2000 és 2010 között az Overkill megjelentetett – de a sokat emlegetett két szomszédja által feltornászott lécet azért nem ugorja át.

Pedig roppant ígéretesen kezd, az XDM horrorhangulatot árasztó intrója után robban be az Armorist, ez a mesterien szerkesztett ’Kill-sláger, amiben helyén van az eszement riffelés, a gyomorrugdosó duplázás és a Blitz smirglihangja ellenére is ragadó refrén, ráadásul a hangzás is ugyanolyan bivaly, mint az utóbbi időben. Lipnicki teljesen megvadult, a Down To The Bone-t is géppuska-ropogtatással kezdi, az egész dal lüktet, mintha a groove éra egyetlen tanulsága, a thrashétől eltérő ritmizálás már a banda kisujjában lenne. A ’White Devil Armory’ legnagyobb „újítása” amúgy talán az, hogy az előzőleg meg-megszaladó játékidőből visszafaragtak, a négyperces határ környékén tartott dalok pedig rendesen felpörgetik a lemezt.

A kedvencem mégis két bőbb lére eresztett szerzemény, a Pig és az In The Name. A Pig nem csak azért, mert ez áll a legközelebb ahhoz, mint ami az ’Ironbound’-on a Bring Me The Night motörheadesítettoverkillesített NWOBHM-ja volt, hanem mert Blitz ebben jut el a végső pontra, ahol már egészen hisztérikusan vokalizál; egyszerűen eszelős az egész, ahogy ismétli és ismétli a „disznó vagyok, disznó vagyok” sorokat… Az In The Name pedig azért, mert ez az egyetlen szám, amelyik beváltja a zenészek ígéretét, miszerint a „kétdimenziós”, „thrashesebb” ’The Electric Age’ után az új lemez egy heavy metalosabb, változatosabb korong lesz. Nos, ha valami kétdimenziós volt, az inkább az ’Immortalis’, és sokkal változatosabbnak se mondanám a ’White Devil Armory’-t az előző korongnál. De az tény, hogy Blitz többféle hangját is előveszi, néhol Udót, máskor Zetro Souzát juttatva az ember eszébe. Az In The Name-ben is a heavy metalos sikoly, a thrashes üvöltés és a hard rockos ráspoly homályzónájában mozog, a dalban pedig van valami emelkedett, grandiózus jelleg, ami Dio vagy az Accept ’80-as évekbeli dolgait is jellemezte, de közben egy pillanatra sem fenyegeti annak veszélye, hogy giccsbe fordul.

A heavy metalosabb hozzáállás amúgy nem komplett dalokban, inkább csak gitárdallamokban és a melodikusabb szólókban köszön vissza, na meg abban, hogy Blitz talán még fogósabb vokálokat szállított le. Ráadásul az olyan dalok, mint a feltartóztathatatlanul menetelő Bitter Pill, a durván felgyorsított Where There's Smoke, vagy a King of the Rat Bastards, amit már csak a falkavokálos részekért érdemes meghallgatni, simán tartják a színvonalat. Becsúszott viszont két semmitmondóbb szerzemény is, az Another Day to Die és az It’s All Yours, amiket nem csúfolnék üresjáratnak, mert annyira nem unalmasak, de a digipackhoz csapott két bonusz tétel közül bármelyik érdekesebb náluk. A The Fight Songban Blitzék konkrétan ír kocsmapunkot játszanak, ami elsőre elég groteszknek hangzik, de pont ezért működik, a Miss Misery Nazareth-klasszikusban pedig Mark Tornillóval, az Accept énekesével dörmög duettet a frontember, úgyhogy lehet felismerős játékot játszani, és találgatni, hogy épp ki énekel…

Pontszám: 8