Turbo: Pentagram

írta Bazsa | 2014.07.07.

Megjelenés: 2014

Kiadó: MamaZone

Weblap: http://turboband.bandcamp.com

Stílus: Progresszí­v rock, garázsrock

Származás: Magyarország

 

Zenészek

Tanka Balázs – ének
Vigh Dávid – gitár
Jero – basszusgitár
Dure – billentyűs hangszerek
Delov Jávor – dob

Dalcímek
01. Revolution Within 02. Soul Sister 03. Voices of Gobi 04. Avalon 05. Mercury 06. Flaming Swords 07. Lurking Turmoil 08. We Fall 09. Soulsucker 10. Whirlpool 11. Snakes and Membranes 12. Exhaler
Értékelés

Az utóbbi néhány évtized tapasztalatai azt mutatják, hogy a könnyűzenei trendek alakulása két egymás mellett párhuzamosan érvényesülő törvényszerűség mentén írható le: az egyik az innováció, a friss és egyedi hangzásokra illetve zenei megoldásokra irányuló állandó törekvés. A másik pedig ciklikusság, amely olyan egykor rendkívül sikeres műfajokat tesz újra izgalmassá és aktuálissá, melyekhez korábban a nosztalgia kellemes érzésével, rosszabb esetben a régiségeknek kijáró tisztelettel vegyes érdektelenséggel viszonyultunk. Ezért van az, hogy napjainkban egyszerre trendi újhullámosnak és retrónak lenni, és a kettő tökéletesen el is fér egymás mellett. Ugyanakkor korántsem arról van szó, hogy a fiatalok tömegesen fedeznék fel maguknak a Led Zeppelint, a The Doorst, a The Beatlest, a The Rolling Stonest vagy a Pink Floydot – ők a régi idők hangzását új zenekarok előadásában akarják hallani, megtisztítva az idő során rárakódott és az érzékeket irritáló portól, fiataloktól fiataloknak. És ez így ebben a formában nagyon is rendben van.

Nem kell tehát feltúrnunk a családi bakelitgyűjteményt ahhoz, hogy vintage hangzású/hangulatú zenékhez jussunk hozzá, hiszen – természetesen némi szelektálást követően – megkaphatjuk ezeket az aktuális kínálatból is, méghozzá korszerű, friss és hiteles tolmácsolásban. Ilyen csapat a Turbo is, méghozzá egyike a színtér legizgalmasabbjainak, és nem csupán azért, mert zenéjüket szétfeszítik a kreatív energiák, hanem azért is, mert sosem lehet pontosan tudni, hogy mire számíthatunk tőlük. Így tehát a közérthetőbb, slágerközpontú ’Vol. 1’ és a kísérletezősre vett, a különböző műfaji kategóriák között nagyvonalúan kalandozó ’Lost Measure’ után több forgatókönyvvel is számolhattunk: tovább folytatják a határok feszegetését? Új megoldásokkal gazdagítják az amúgy is terebélyes eszköztárat? Vagy megállapodnak, és kiválasztanak egyet a korábban megismert megszólalásmódok közül, hogy homogénebbé tegyék a hangzásukat? Mindegyik változat benne volt a pakliban, ezért is előzte meg különösen nagy várakozás a harmadik lemez megjelenését.

Mindenekelőtt érdemes leszögezni, hogy a Turbo markáns, és még a rendkívüli sokszínűség ellenére is könnyen beazonosítható zenei világa lényegében nem változott. Hangvétel tekintetében ugyanakkor a ’Pentagram’ jelentős mértékben eltér az első két lemeztől azáltal, hogy más koncepció szerint, más arányokkal és más szándékkal vették használatba a jól bevált eszközöket. Mert míg a ’Lost Measure’-ön inkább a harsány oldalukat domborították ki, addig ezúttal a zúzás és a komplexitás helyett a kerek kompozíciókra és az atmoszférateremtésre, az egyes témák helyett a dalegészek kimunkálására fektették a hangsúlyt, a kreativitást pedig nem az ötletek halmozására, hanem azok kibontására fordították, ennek köszönhetően az összhatás sokkal letisztultabb, higgadtabb és organikusabb lett. Kétségtelenül kevesebbet mutatnak most magukból, de csupán azért, hogy ezzel mélyebb tartalmakat hívjanak elő.

Ne gondoljuk tehát, hogy a Turbo zenéje bármennyit is veszített volna intenzitásából, csak éppen ez az intenzitás máshogy nyilvánul meg – nem a technika és a zenei megoldások szintjén, hanem a hallgatóra gyakorolt hatásban. A cél érdekében a zenészek is visszavettek egy kicsit, és tudásuk villogtatása helyett hangszerüket teljes mértékben a daloknak rendelték alá. Az előző lemezen brillírozó Delov Jávor például lényegesen kevesebbet üt, és Jero basszusgitárja is csak ott tolakodik előtérbe, ahol ez valóban indokolt. Ezzel ellentétben a billentyűs hangszerek minden eddiginél nagyobb szerepet kaptak a sound kialakításában, Dure pedig elképesztően jó munkát végzett: túl azon, hogy rövid, ám igen hangulatos instrumentális átvezetői tovább erősítik a koherencia érzetét, a számtalan különféle vintage szintihangzás és effekt használata rendkívül dússá és rétegzetté tette a hangképet. Főként ez utóbbinak köszönhetően az egész lemezt belengi a hatvanas-hetvenes évek hard/prog. rockjának pszichedelikus feelingje; azon zenekarok öröksége, amelyek a zene határainak szétfeszítését még nem műfaji konvencióként kezelték (mint például napjaink prog. metaljában vagy a djentben), hanem a tudat kitágításával hozták szoros összefüggésbe. Ez az attitűd persze eddig sem állt távol a Turbótól, de sosem volt még ennyire domináns, ennyire koncentrált.

Természetesen a zenekar vadabbik énje sem tűnt el nyomtalanul: a nyitó Revolution Within és a Soul Sister intenzív rockolásai egyértelműen a ’Lost Measure’ alaphangját idézik – ez utóbbihoz készült az első klip is, nem véletlenül, hiszen egy rendkívül fogós dalról van szó, benne a Turbo pályafutásának egyik legjobb refrénjével. A Mercury szintén egy keményebb darab, progos nyitótémával és helyenként már-már metalba hajló megszólalással, a Jero védjegyszerű, röfögő basszusával kísért refrén pedig ebben is nagyon hatásos. De a fajsúlyos, az igazán fontos dolgok nem itt történnek.

A lemez legerősebb dalai ugyanis azok, melyekben visszavesznek a tempóból, és a dinamikát a zaklatott elszállások és a direktebb nyugvó- és csúcspontok feszültségéből építik fel (Avalon, Flaming Swords), vagy amelyekben átadják az irányítást egy hangulatnak, nekik pedig már csak annyi a dolguk, hogy hagyják sodródni magukat (Whirlpool). Ez a két koncepció/megszólalásmód pedig a zárótételekben teljesedik ki, végső összefoglalásaként mindannak, amitől a Turbo igazán izgalmas és különleges: a hangos/rockos témákat csendes elszállásokba futtató, a kiváló dalszerkesztésnek köszönhetően minden komplexitása ellenére is gördülékeny Snakes and Membranes egyike a zenekar valaha írt legjobb kompozícióinak. A levezetésnek szánt Exhaler zeneileg korántsem ilyen izgalmas, sőt, tulajdonképpen az égvilágon semmi sem történik benne – azon kívül, hogy megragad egy ihletett pillanatot, ami a dal előrehaladtával a legkülönbözőbb érzelmeket válthatja ki. Hogy aztán ez a megnyugvás, a teljes nyomorúság, a harmónia, vagy a kétségbeesés lesz-e, az már csak a befogadó aktuális lelkiállapotán múlik. Egy mindenesetre biztos: sosem fogja kétszer ugyanolyannak hallani.

Le kell ülni ehhez a lemezhez, rá kell hangolódni, és el kell benne mélyedni – nem az a fajta, amit mondjuk mosogatás közben tesz fel az ember. És bár az egyes dalok önmagukban is nagyon jól működnek, az élmény akkor lesz teljes, ha egyben megyünk végig rajta. Ne sajnáljuk tehát rászánni azt a 40 percet az életünkből, ismerjük meg, és hagyjuk, hogy beszippantson ebbe az érzékenységgel teli, ihletett világba.

Pontszám: 8.5