Falconer: Black Moon Rising

írta Tomka | 2014.07.03.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Metal Blade Records

Weblap: http://www.falconermusic.com

Stílus: Folk power metal

Származás: Svédország

 

Zenészek
Mathias Blad - ének Stefan Weinerhall - gitár Jimmy Hedlund - gitár Magnus Linhardt - basszusgitár Karsten Larsson - dob
Dalcímek
1. Locust Swarm 2. Halls and Chambers 3. Black Moon Rising 4. Scoundrel and the Squire 5. Wasteland 6. In Ruins 7. At the Jester's Ball 8. There's a Crow on the Barrow 9. Dawning of a Sombre Age 10. Age of Runes 11. The Priory
Értékelés

Nem is igazi falconeres, ki részeg delíriumából felverve nem tudja sorolni az okokat, miért is nem lett a '97-től a nullás évek közepéig újra a metal egyik legnépszerűbb műfajává duzzadt heavy metal rajongói körében kiskedvenc ez a svéd banda. Léteznek prózai és egészen megfejtős érvelések is, de az igazság mégis csak az lehet, hogy nemes egyszerűséggel eltúrták, de nagyon, amikor kirakták az énekesüket, Mathias Bladot 2003-ban, mert az nem tudott velük turnézni menni. A Falconert egyébként is stúdiózenekarként grundolta a Mithotyn kifulladása után Stefan Weinerhall gitáros, és minden klappolt is az első lemezeken: két, mondhatni kvázi-ismeretlen remekművet csaptak le a power metal nagyasztalára, a debütnél erősebb sodrású, jobban ütemezett albumot nem nagyon találni a korból, a ’Chapters from a Vale Forlorn’ pedig tökélyre fejlesztette a skandináv népzene dallamtárát fosztogató, az onnan zsákmányolt kincseket pedig riffelős erőfémbe olvasztó Falconer-stílust.

Weinerhallék viszont úgy gondolták, ideje turnéra vinni a produkciót, amire a színház és musical énekes Mathias Blad – a banda külön bejáratú melódiavilágának kapuőre – nem vállalkozhatott sűrű időbeosztásával. A csereember, Kristoffer Göbel nem illett ebbe a folkos-epikus játékba, hiába adtak ki vele is jó albumokat, úgyhogy a Falconer Blad nélkül olyan lett, mint az Iced Earth Matt Barlow nélkül (jó, jó, csak nem az igazi). Kreativitásuk csúcsán dobták el az adu ászt, ami olyan rosszul sült el, hogy a ’The Sceptre of Deception’–’ Grime vs. Grandeur’ duót még a rajongótábor sem bocsájtotta meg a zenekarnak. A hibát végül Stefanék is belátták, annak rendje és módja szerint visszainvitálták Bladot és lemondtak a turnézásról – az élő fellépések nélkül is jól elvannak, obskúrus heavy metal bandákkal osztozva az underground félhomályos levegőjén. (Ismeretlenségük prózai okának pont a turnézás hiányát tartják, de ezzel kapcsolatban erősen szkeptikus vagyok: valamelyest emelhetnének népszerűségükön, de a statikus kiállású, nem épp metal-frontembernek született Mathias nem biztos, hogy mindenkit meggyőzne élőben.)

A Falconer aztán Blad visszatérése, a ’Northwind’ óta is az átlag színvonalra rálicitálva hozza ki két-három évente a sorlemezeit, de valahogy már nem pezsdül meg úgy a levegő körülöttük, mint a 2000-es évek elején. Ezzel az érdektelenséggel szakít a ’Black Moon Rising’, amely a folkot (és a svéd nyelvet) előtérbe állító, a powert pedig pihentető ’Armod’ után egészen az első korong teperősebb, riffelősebb hangvételig nyúl vissza. A zenekar védjegyszerű, organikus színvilágát kirívó tűzpirosra cserélő borító is ezt az agilis hozzáállást érvényesíti, amely ha nem is a banda legkeményebb lemezét eredményezte, ahogy a gitáros ígérte (a ’Falconer’ is van ilyen jókötésű), de erre kerültek a legsúlyosabb stílusbetéteik, az biztos. A ’Black Moon Rising’-ot hallgatva örömmel küldenénk el blastbeat-utánképzésre a heavy metal dobosokat, és a viking metal felől érkező Weinerhall azt is bizonyítja, hogy mi sem élvezetesebb, mintha nordikus, szelelős black metal témába forgatjuk át nehézfém-zenénket (Locust Swarm).

Leszámítva, hogy a szokottnál némileg veszélyesebb a lemez hallgatása (a Wasteland például figyelmeztetés nélkül úgy kap arcba, hogy a manírosabb musicalekhez szokott Mathias biztos pironkodott egy sort a stúdióban), a minőség ugyanolyan stabil, mint korábban. Ami azt illeti, ritka konzisztens a Falconer életműve egy olyan stílusban, amelynek könnyű felélni a műfajkészletét. Nekik viszont se rossz lemezük, és kvázi rossz számuk sincsen, a tradicionális svéd zenéből csatornázott dallamaik révén tíz-egynéhány év után is frissen hat a zenéjük. Pedig tényleg csak a hangsúlyokat tologatják albumról albumra, az egyik speedelősebb (’Falconer’), a másik himnikusabb (’Chapters’), a mostani meg épp olyan, mintha Stefan újrafülelte volna a komplett Mithotyn-életművet, mielőtt egyedül (!) megírta volna az utóbbi években tapasztalt keserűségét magába foglaló, és ezért értelemszerűen komorabb lemezét.

A dalok, a dallamok mind a helyükön vannak, az elején mindjárt be is galoppozik az ügyeletes Falconer-himnusz, a Halls and Chambers; a címadóban a Hail Me című Mithotyn szám szív- és vitorladagasztó epikája csillan meg (ahogy azt egy kommentelő megjegyezte a banda Facebook-oldalán), a lemez végére rejtett The Priory pedig egymagában tökéletesebb, mint az ’Armod’, mert egy szem fülbecsúszó gitártémába sűríti ezt az egész folkos miliőt. Blad többször is igazolja ebben az 50 percben, miért ő a tökéletes Falconer-énekes, annak ellenére is, hogy gyorsan nem, csak ráérősen tud énekelni – de pont ezzel állít kontrasztot az energikusabb, sebesebb metal zenével. Mathias minden számban kioszt egy rögtön ragadó refrént, miközben hangjában továbbra is ott bujkál a régmúlt svéd történelmének romantikája.

A Falconer egyéni hangütése ellenére sem a spanyolviasz, hanem az apró nüanszok bandája, a felsrófolt riffszámnak köszönhetően pedig ezúttal is bőven van mit bogarászni. Ráadásul Stefan eddigi legerősebb szólómunkáját hintette el a ’Black Moon Rising’-on, amelynek Andy La Rocque által kikevert hangzása is megleli a tökéletes egyensúlyt a teátrális dallamok, a gyomorrugdaló basszus és a polírozott, de karcos gitár között. Mese nincs, ez most megint közel tökéletesre sikerült.

Pontszám: 8.5