Masterplan: MK II

írta Tomka | 2007.03.01.

Megjelenés: 2007

Kiadó: AFM Records

Weblap: www.master-plan.net

Stílus: power metál

Származás: Németország

 

Zenészek
Mike DiMeo - Vocals (The Lizards, ex-Riot) Roland Grapow - Guitars (ex-Helloween, ex-Kotipelto, Rampage) Jan-Sören Eckert - Bass (Mydra, ex-Iron Savior, Charon (Ger)) Axel Mackenrott - Keyboards (ex-Gamma Ray (live), Beautiful Sin) Mike Terrana - Drums (Razorback, Artension, Axel Rudi Pell, ex-Rage (Ger), Roland Grapow, ex-Squealer (Ger), Victor Smolski, ex-Metalium (Ger), ex-Yngwie J. Malmsteen, Kiko Loureiro, ex-John West, ex-Gamma Ray, Hanover Fist, ex-Not Fragile (session))
Dalcímek
1. Phoenix Rising 01:17 2. Warrior's Cry 05:21 3. Lost And Gone 02:59 4. Keeps me Burning 04:01 5. Take Me Over 05:42 6. I'm Gonna Win 03:53 7. Watching The World 04:31 8. Call The Gypsy 03:08 9. Trust In You 04:46 10. Masterplan 05:03 11. Enemy 04:37 12. Heart Of Darkness 06:59 Total playing time 52:17
Értékelés

Van-e élet Jorn Lande és Uli Kusch után? Lehet-e pótolni egy bandában az egyik fő dalszerzőt, és korunk egyik legtehetségesebb, legegyedibb orgánumával rendelkező énekesét? A történetet bizonyára mindenki ismeri. Egy igazi sztárcsapat, ami két sokat kritizált, mégis invenciózus és stí­lusos korongot rakott le az asztalra, sok power metállal, pár populáris sláger nótával, és a 2005-ös év egyik legemlékezetesebb metálhimnuszával. Mit lehet tenni, ha két ilyen meghatározó egyéniség távozik a bandából? Először is, új játékosokat kell igazolni a távozók helyére, ahol is két választás adódik: mezőnyjátékosnál, akinek sokat kell dolgozni, de mégis inkább a háttérben marad, érdemes nagy teherbí­rású, képzett, mindazonáltal "nagynevű" embert keresni, aki már hí­rnevével kárpótolni tudja valamelyest a távozó mellett elkötelezett rajongótábort. Márpedig esetünkben Mike Terrana pont megfelel erre a posztra, előző csapatából a "rossz légkör" miatt távozásra kényszerült, ám tudjuk, hogy mint a "metál markáns munkásemberének", mindig dolgoznia kell, bizonyí­tani már bizonyí­tott a sok-sok a műfajban lehúzott év alatt, ezúttal erre nem lesz szüksége. Csatárposzton, ahol meghatározó lehet az innovatí­v, egyedi játék, nem érdemes a távozóhoz hasonló stí­lusban tevékenykedő egyént hí­vni, hiszen akaratlanul is adódik az összehasonlí­tási lehetőség, amiből már csak a megszokás káros hatalmából kifolyólag se jöhetne ki feltétlen győztesként az újonc, akinek ráadásul mindenki számára bizonyí­tania kell, ha másik bajnokságból érkezett. Márpedig esetünkben az ex-Riot, és jelenleg The Lizards énekes Mike DiMeo pont ebbe a kategóriába sorolható, hiszen a hard rock vizeiről evezett át a "tengerentúlra", a Masterplan alapvetően power metál által meghatározott világába. A Masterplan válasza tehát: kell egy hí­res profi és egy idegenlégiós. A tapasztalt róka biztosí­tja az alapokat, az "újonc" hozza az újí­tásokat. És itt a válasz a kérdésre: igen, lehet élet utánuk, de ez magától értetődően más alapokra kell, hogy helyeződjön, másfele kell orientálódni, természetesen a jól bevált recept releváns elemeit megtartva, a redundánsaktól viszont egyúttal megszabadulva; ehhez a kulcsot nekünk most DiMeo fogja szolgáltatni. Mike ugyanis magával hozta saját játékstí­lusát, és a rock felől közelí­t a metálhoz, ezzel egy új dimenziót adva a zenének, és nyitva a banda számára a későbbiekben. Azzal, hogy az alapvetően power metál zenei alapokra végig, az összes számban (hard) rock témákat énekel, tudatosan vagy nem, de nagyfokú feszültséget, kiváló kontrasztot teremt, amiből kifolyólag az album egyedivé válik, a zene pedig egyrészt befogadhatóbbá, másrészt érdekesebbé. Az igazán nagy alkotások mindig is több stí­lus keveredéséből jöttek létre, amikor sikerült egyensúlyba hozni a különböző komponenseket: a Masterplan ezúttal megtette az első lépést ebbe az irányba. Az együttes zenéje radikalizálódott mindkét irányban: ezen a lemezen hallhatjuk az együttes talán két legdurvább számát, a nyitó Warrior's Cry-t, aminek agresszivitásához Mike Terrana dobjátéka is nagymértékben hozzájárul, de mindezt a lemez talán "legédesebb" refrénjével ellenpontozzák, illetve a kiabálós refrénnel ellátott Masterplan, amibe szintén rendesen odapakolják a riffeket a srácok. Ezzel párhuzamosan, feltehetően a rock zene "beszivárogtatásának" köszönhetően, egy jelentős kommercializálódás is megfigyelhető, amelyből kifolyólag középtempósabb (bár ezekben korábban se volt hiány a MP lemezeken), andalí­tóbb dallamok preferenciája lett jellemző, lásd például Lost And Gone, vagy Call The Gypsy. Ennek a populáris dallamokat előtérbe helyező attitűdnek az eredménye többek közt az egyik legnagyobb metál himnusz megszületése, amelynek esetében a muzikális és a verbális sí­k tökéletes egységet képez, mint a fekete-fehér, vagy ying és yang. A Paranoid óta tudjuk, hogy a legegyszerűbb dallamok a legjobbak, és ez a szám is erre épí­t: a szintetizátor által játszott vezérmelódia végigkí­séri repetití­v módon a szám egész négy percét, de egyszerűen lehetetlen eltávolí­tani a hallójáratokból, mint anno a Europe Final Countdown-ját. Ráadásul a nóta hihetetlen mennyiségű pozití­v érzelmi töltést hordoz, amihez a szöveg is hozzájárul, a szubjektumot helyezve a középpontba: ahogy A Vágy Titokzatos Tárgyában mondják: "senki sem értékesebb önmagamnál". Aki még nem találta volna ki: természetesen az I'm Gonna Win cí­mű földrengető opusról van szó. A lemez talán egyetlen hátránya, hogy a vége felé kicsit leül, ellaposodik, ami valószí­nűleg a két zseniális szám (IGW és a szintén zseniális tördelt ritmusokkal és speedeléssel egyaránt rendelkező Watching The World) által felállí­tott átugorhatatlan lécnek köszönhető, talán szerencsésebb lett volna a 2-3 gyengébb nótát "szétosztani" a lemez folyamán.

Pontszám: 7.5