Uriah Heep: Outsider

írta Bigfoot | 2014.06.07.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: http://www.uriah-heep.com/

Stílus: Hard rock

Származás: Nagy-Britannia

 

Zenészek
Mick Box - gitár, vokál Bernie Shaw - ének Phil Lanzon - billentyűsök, vokál Dave Rimmer - basszusgitár Russell Gilbrook - dob
Dalcímek
1. Speed of Sound 2. One Minute 3. The Law 4. The Outsider 5. Rock the Foundation 6. Is Anybody Gonna Help Me? 7. Looking at You 8. Can't Take That Away 9. Jesse 10. Kiss the Rainbow 11. Say Goodbye
Értékelés

A nagypapik [email protected]… Kezdhetném így is recenzióm, de ez túl tapló felvezetés lenne…

Pedig valami ilyesmi történt: kérem szépen, az elmúlt negyven évben nem született ilyen energikus, kőkemény rockzenét felvonultató Uriah Heep album. Az egyértelmű, hogy a nyolcvanas évek és még a kilencvenes dekád elejének lágyabb periódusa után (jaj, de nem szeretem azokat az albumokat) az 1995-ös ’Sea Of Light’ lemezzel a zenekar visszatalált gyökereihez. 1998-ban a ’Sonic Origami’ egy kicsit visszavett a tempóból, aztán jött tíz év szünet. 2008-ban a ’Wake The Sleeper’ nagyot durrant, viszont három év múlva az ’Into The Wild’ nekem csalódás volt a visszafogottsága miatt, és több dal unalmasra sikeredett.

Hallgatva a Uriah Heep 2014-es dobását (hatos!), számomra egyértelmű: a lírai gondolatok ezúttal csak nem akartak ráköszönni a veteránokra. Az indító Speed of Sound azonnal beindítja a rakétákat, bár a már korábban megismert One Minute szép zongorabevezetővel indul, de aztán ott sem bírnak magukkal. A címadó vagy a Looking At You húzós ritmusa sem annyira megszokott a Heep köreiben. Ez utóbbi egy kicsit a klasszikus Look At Yourselfre hajaz, mármint szövegben: Take A Look At Yourself – kezdődik Bernie Shaw éneke. Nem is a szólók a legfontosabbak, noha remek dolgokat produkál Mick Box vagy Phil Lanzon, mégis a banda tökéletes csapatmunkája a korong legfőbb erőssége. Kemény zene, ezt nem lehet elvitatni. Mick Box esetenként heavy metal gitárosokra jellemző sikálós-pörgős riffeket játszik, erre kiválóan fekszik rá a Hammond orgona.

A kicsit slágergyanús Kiss The Rainbow-ban lágyabban kezelik a hangszereket (érdekesek Mick Box akkordbontásai), de ez a nóta is pörög. Russell Gilbrook viszi a hátán a bandát, de más szerzeményeknél is így van: a tetkós kis kopasz újra nagyot domborít a bőrökön, és mindent elsöprő, technikás, óramű-pontosságú játékával most is a banda egyik nagyon erős pontja. Csak úgy, mint a vokál, ami aztán végképp semmivel sem téveszthető össze. Szépek a dallamok, megmaradnak a fülünkben. Valahogy olyan érzésem van, hogy az alkotók semmi mást nem akartak, csak egy tradicionális Uriah Heep albumot összehozni, minden kísérletezés, újítgatás nélkül. Igen, kérem, mi ilyenek vagyunk negyvenöt éve után is, bennünket így kell szeretni! – hangzik a főüzenet. És ettől tűnik számomra az egész produkció kiválónak. Így többszöri hallgatásra sem tudok gyenge pontra mutatni a dalok között, sőt egyes szerzemények, mint például a One Minute, a Kiss The Rainbow, slágerré válhatnak, a címadó, a Can’t That Take Away pedig akár bekerülhet klasszikus dalaik panteonjába is. Nincs kétségem afelől, hogy a koncerteken a közönséget elragadja a friss anyag lendülete. A megszólalás is ütős: természetesen Phil Lanzon Hammondja recseg, ahogy kell, Mick Box gitárja természetes, nyers hangon ontja a jobbnál jobb riffeket. Bernie Shaw hangjába nem lehet belekötni (máskor sem), az újonc Dave Rimmer, aki a tragikusan eltávozott Trevor Bolder helyén játszik, bikaerős ritmusszekciót alkot Russell Gilbrookkal.

Pontszám: 9.5