Neal Schön: So U

írta CsiGabiGa | 2014.05.20.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Frontiers

Weblap: http://www.schonmusic.com/

Stílus: Fusion rock

Származás: USA

 

Zenészek
Marco Mendoza - basszusgitár, ének Neal Schon - gitár, ének Deen Castronovo - dob
Dalcímek
01. Take A Ride 02. So U 03. Exotica 04. What You Want 05. Love Finds A Way 06. On My Way 07. Serenity 08. Shelter 09. Big Ocean
Értékelés

Neal Schon bedrogozott. Vagy legalább elszívott egy füves cigit és vizionált. Legalábbis én így képzelem az új lemez létrejöttét:

„A Nílus Szépét (vagy németesen: Nil Schönt) fellőtték egy Szojuz űrhajóval a Nemzetközi Ĺ°rállomásra, hogy egy koncerttel szórakoztassa a már fél éve ott rostokoló asztronautákat. Az odaúton a gitáros megkérdezte a vele utazó orosz űrhajósokat: "Ti mit szeretnétek?" Azok elértve kérdését, szabatos bajkonuri tájszólásban (vagyis mindenféle ragozás nélkül) válaszoltak: "Memphisbe utazni!" (Journey Memphis). A világűrbe már fel tudunk jutni, de a kommunikáció még mindig Sokol rádió színvonalú berendezéseken zajlik, így hősünk félrehallva a választ Journey és Hendrix nótákat kezdett játszani az űrállomás személyzetének. Nem újdonság zenélni az űrben, egy éve Chris Hadfield, a Nemzetközi Ĺ°rállomás 35. expedíciójának parancsnoka egy szál gitárral adta elő David Bowie Space Oddity-jét, pár napja pedig Vakata Koicsi asztronauta összeköttetésben zenélt együtt a Tinre Egyetem 10 diákjával. De az első koncert a világűrben a Nílus Szépe nevéhez fűződik!

Miután visszatért a Földre (magához tért a kábulatból), azonnal stúdióba vonult, hogy lemezre rögzítse az őt ért impulzusokat, és ’Soyuz’ néven akarta kiadni lemezét. A kiadó vezetője azonban közölte, hogy ebből rögtön rájönnének, hogy bekómázott, hiszen egy amerikai zenészt miért küldenének fel Szojuz űrhajóval az űrállomásra. Így a lemez címét átírták ’So U’-ra.”

De ha nem hisztek nekem, akkor tekintsük át a lemez mellé kiadott promóciós anyagot, mely szerint a lemezen hárman énekelnek. Ez már mindjárt az elején egy nagy csúsztatás, mert én négy hangot különböztettem meg az anyagban: a Hendrix típusú nótákat Marco Mendoza énekli mindig kiváló basszusjátéka mellett, a Journey lemezek hangulatát Deen Castronovo dobos Steve Perryre kísértetiesen hasonlító hangja idézi meg, a füves cigi bódulatában írt pszichedelikus címadó dalhoz és a Shelterhez maga Neal Schon adja a hangját, az instrumentálisokban pedig a gitárja énekel. A dalszövegeket mindehhez a mostanában a Night Rangerrel újra szárnyaló Jack Blades kanyarította. Ha valakit érdekel kicsit a "ki kivel?" és nem csak a szex terén, akkor észrevehette, hogy ez a felállás már találkozott egyszer, akkor Jeff Scott Sotóval a mikrofonnál megcsinálták az azóta is kultlemeznek számító egyetlen Soul SirkUS albumot. Igaz, hogy végül Virgil Donati dobjátékával jelent meg 2005-ben az anyag, de azóta kiadták a Deen Castronovo közreműködésével készített eredeti felvételeket is. Nos, ez a lemez nem szerves folytatása annak, ez talán a bevezetőből is kiderült. Az egy kicsit Hardline-os, egy kicsit Van Halen-es muzsika volt, ez meg egy kicsit csapongó, hol jazzes, hol bluesos, hol pszichedelikus, mint a belőtt ember gondolatai.

De nézzük, mi is van ebben a muzsikában, amiért érdemes meghallgatni. Első sörben Neal zseniális gitárjátéka, ez nem is vitás. Az először megjelentetett instrumentális dal, az Exotica bizonyítja ezt. Ahogy Carlos Santanát átfonó gyökereit a legutóbbi 'The Calling' című szólólemezét átjáró fúziós muzsikába bújtatja, az utánozhatatlan. A másik, a Big Ocean egy síró gitár balladája a nagy vízről, ahogy a magasból látszik, távolságtartóan, de szívbe markolóan. Ez a két gyöngyszem szerves folytatása lehetne a 2012-es anyagnak. De itt többről van szó. Olyan hatvanas évek végi rocklemezt lehetne kihozni a mendozás dalokból, egy kis szabadság-érzés mindjárt ott a nyitó Take A Ride-ban, csak úgy nyalom a szám szélét. Ha Paul Rodgers szájából hallanám, simán elhinném, hogy valami ki nem adott Free nóta feldolgozásáról van szó. Persze nem lehet ezen csodálkozni, ahogy a Hendrix-típusú dalokon sem. Volt Paul Rodgersnek 1993-ban egy 'Muddy Water Blues' című albuma, melynek turnéjára a közreműködő számos gitáros közül éppen Neal Schon kísérte el. Ott aztán volt minden: Muddy Waters, Jimi Hendrix, Free és Bad Company egyaránt. A turnéról több bootleg videófelvétel is megjelent, de egy hivatalos EP-t maga Rodgers is kiadott 'The Hendrix Set' címmel, értelemszerűen a fiatalon elhunyt gitáros dalait mazsolázva ki a turnéprogramból. Ja, és hogy kerek legyen a kép, azon a turnén is Deen Castronovo dobolt.

Nos, most Mendoza énekel, nem Rodgers és Schon írja a dalokat, nem Hendrix. De ettől függetlenül olyan Woodstock íze van az egésznek, hogy az ember szinte maga előtt látja a hatalmas mezőn Flower Power feliratú LSD-s bélyegeket nyalogató, acid rock mámorban úszó-lebegő hippiket. Az On My Way simán odatehető a Crosstown Traffic, a What You Want meg a Voodo Child mellé. Előző lemezén a német származású gitáros megmutatta, hogy szinte bárkinek a stílusában tud gitározni, most megmutatta, hogy akár Hendrix stílusában is tud dalokat írni. A Sheltert Schon maga énekli, hogy ettől érzem-e sokkal egyénibb hangvételűnek, mint a Mendoza-dalokat, nem tudom, de hogy ezt is Hendrix kertjéből gyomlálta, az biztos! A címadó So U viszont már annyira elborult pszichedelikus rock, amilyet Frank Zappa is csak legelszálltabb pillanataiban tudott összehozni. Ez nálam kiverte a biztosítékot. Még jó, hogy van a lejátszón léptetés!

Ami nálam a lemez fénypontja, a Love Finds A Way című borongósan gyönyörű ballada, mely olyan tökéletesen hozza vissza kedvenc Journey lemezem, a 'Trial By Fire' világát (azon a lemezen szinte minden olyan, mint egy ballada, függetlenül attól, hogy milyen ritmust nyomnak alá), hogy szinte szóhoz se tudok jutni! Szerencsére nemcsak léptetés, de újrajátszás gomb is van a készüléken. Pedig úgy indul, mintha ez is egy instrumentális utánzat lenne, Satriani Always With Me, Always With You akkordsorára szinte várom a felsíró gitár hangját, helyette azonban megszólal Castronovo hangja a számomra leghidegrázósabb Perry nóta, a Still She Cries stílusában. Szőrfelállító pillanatok! Nem is értem, minek a Journeynek Pineda, ha ilyen hangú dobosuk van. A Serenity című gyors tétel sem rossz, de a '96-os illúzió már elszállt, ez legfeljebb az utolsó album, az 'Eclipse' ráadásdala lehetne.

Pontszám: 8