Brainstorm: Firesoul

írta Mike | 2014.05.15.

Megjelenés: 2014

Kiadó: AFM Records

Weblap: http://www.brainstorm-web.net/

Stílus: Power metal

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

Három évvel ezelőtt az ’On The Spur Of The Moment’ lehúzását kritikáját azzal zártam, hogy biztos vagyok benne, a folytatás megint igazi tízpontos klasszikus lesz, méltó a jubileumhoz, egyszóval a tízedik soralbumhoz. Ugyan az óhajom teljes mértékben nem talált meghallgatásra, hisz a ’Firesoul’-on sem végig egységes a színvonal, véleményem szerint még így is a legjobban sikerült lemez a 2005-ös ’Liquid Monster’ óta. És ez igazán örvendetes, nemde?

A borítórajz sem véletlenül tűnik ismerősek: nem csupán az életművük talán legkimagaslóbb alkotásán, a ’Soul Temptation’ frontképén domborító nagytüdejű démonhölgy tért vissza, hanem a zenei világ is arra az időszakra hajaz, még ha színvonalában el is marad a 2003-as remekműtől. (Ettől függetlenül rémes ez a grafika is, ahogy a Brainstorm-borítók zöme.) Megmondom, mi a bajom a németek utolsó három albumával: önismétlőek és izgalommentesek. No persze a ’Downburst’-től indított sormintának egyik darabja sem filléres fércmunka, mindegyiken találhatunk néhány kimagasló szerzeményt, az összképet tekintve azonban valamelyest borúsabb a helyzet, gondolok itt a kreativitás megcsappanásából fakadó egyhelyben toporgásra, már ami a zenei anyag újrahasznosított jellegét illeti. Emellett pedig a banda muzsikájának főpillére, az Andy B. Franck-fémjelezte, ragacsosan rögzülő énektémák azok, amelyek az utóbbi időben bizony vesztettek karakterességükből, még ha magukat a hangszálakat – egyelőre – nem is kezdte ki az idő és a turnéélet vasfoga.

Ám mint említettem, a „Tűzlélek” visszahozott valamit a kissé már megkopott Brainstorm-varázsból: először is fülbeötlő, hogy az előző két korong viszonylag könnyedebb, kvázi-rockosabb formavilága után megint a bölénynyak-vastagságú riffek dominálnak; némiképp visszahelyezték tehát a horzsoló power metalos betonalapokat oda, ahova valók, helyes, helyes. Hacsaknem a magamfajta „die hard-rajongó” szája széle biggyed le egy cseppet, miután most sem szállítottak le egy árva, szélviharban fogant speed metal-költeményt, à la Tear Down The Walls, Into The Never, Lifeline… Amennyiben a bónuszszámokkal együtt vizslatjuk a lemezt, mindjárt 12 tételt kapunk, s bizony az anyagnak épp a második fele az, amely azért szerényebbre sikerült. És nem a két bónusz a ludas, azokkal semmi gond, mi több, a Disappeared és a Strangled a legdurvábbak mindközül, megidézve mintegy a korai évek zabolátlanságát, nagyon is rendben vannak hát. Viszont az egymást követő Feed Me Lies / What Grows Inside páros tipikus töltelékdarabok: míg előbbinél a fárasztóan elnyújtott refréndallamot hasznosították újra, addig az utóbbi szimplán csak unalmas, és tetejébe még itt is túl sok az ismerős elem, legyenek azok riffek vagy énekdallamok.

A többivel azonban tényleg semmi bajom, s ugyan be-becsúsztak ezek között is kevésbé ötletes megoldások, de mondom, összességében jócskán az izgalmas pillanatok uralkodnak. Ilyen például az elsőként begördülő Erased By The Dark, amelynek „bridge-kórusa” olyannyira fogós, hogy az azt követő refrén már nemigen tud kiemelkedni, ezáltal érvényesülni. Ellenben a Shadowseeker egy kitűnő vezérdallamot kapott, miként az elégikus hangvételű …And I Wonder-t is azonnal memorizálható melódiákkal ékesítették (csupán az „üresen” kongó verzéket érzem kevésnek), nem beszélve a The Chosen-ről, amelyben Franck barátunk végig rendkívül szenvedélyesen énekel, noha a főriffet hallottuk már tőlük kismilliószor.  Ám a lemez csúcspontján az Entering Solitude-Recall The Real kettőse ül ünnepélyesen. Az Entering Solitude egy kevésbé szikár, csaknem könnyed szerzemény (a markáns riffek dacára), a háttérben megbúvó zongorakíséret pedig némi gótikusan borongós hangulatot kölcsönöz neki; egyértelműen Az Album Slágere, mindenekelőtt az őrületesen fülbemászó refrénjének köszönhetően. A bő hatperces Recall The Real meg rögtön személyes kedvencemmé vált. Andy gregoriánszerű éneke vezeti fel és zárja keretbe, a felejthetetlen refrén pedig talán az egész korong legkifejezőbb dallamával büszkélkedhet, ekképpen csakis a The Leading klasszisához fogható: tízpertízes.

A lemezhangzásról még nem szóltam: kellően masszív és acélos keverést kapott az anyag, egyedül a kissé halk, tompán kopogó pergőkkel nem vagyok kibékülve. (Nem, a Brainstormtól nem várok djentesen csontszáraz dobhangzást!) A ’Firesoul’ egy igen tetszetős munka tehát, közel tíz éve voltak utoljára ilyen meggyőzőek. És bízom benne, hogy hosszú idő után végre ismét meggyőzhetnek minket a színpadon is. Tisztelt koncertszervezők, dologra fel!

Pontszám: 8