Nevergreen: Vendetta

írta Tomka | 2014.05.02.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Hammer Records

Weblap: https://www.facebook.com/nevergreen.hu

Stílus: Gothic/doom metal

Származás: Magyarország

Dalcímek

Értékelés

Húsz éve már, hogy felkantározta lovát az a barbár, véres lett a mindenkori hajnal, meg miegymás a meggyalázott asszonytestek ürügyén, a csodát azonban nem is az jelentette, hogy ’94-ben a Nevergreen megírta minden idők legkeményebb magyar metálhimnuszát, hanem hogy azóta sem fulladtak ki a lendületből. Vagyis de, rá tíz évre az ’Ősnemzés’-sel nem épp a legtermékenyebb földre léptettek, és utána pihenőre is küldték pár évre a ’Greent, hogy a két vezér, Bob Macura és Matláry Miklós saját elképzelései szerint vázolja az általuk kiötlött zene jövőjét. A jövő persze az lett, hogy a két project világát összeeresztették, amiből a power metalosabb Amok jött ki győztesen – elég csak az ’Új Birodalom’ sebes, s slágeres szerzeményeire gondolni. Azóta persze rendbe tették a dolgot, a ’Karmageddon’-ra a Green Divisiontől és az Amoktól is került egy újragondolás – s habár a húsz éves jubileum évében kihozott ’Vendetta’ az ’Új Birodalom’ tempósabb megközelítését kamatoztatja, azért a zenekar már régóta hanyagolt, gótos oldalát is feltámasztja.

A ’Vendetta’ lényegében az ’Új Birodalom’ visszafogottabb kisöccse, ami ugyanazt akarja, mint az idősebb tesó, de mindenben elmarad mögötte kicsit. A lemezen sorjáznak az új Most és mindörökkék és Elveszett világok, csak most A végső harcunk vár és Hamvak szárnyán cím alatt futnak: Matláry bármelyik poszt-apokaliptikus rémálmából felverve ír egy ilyen Nevergreen-himnuszt. A különbség csak annyi, hogy a két lemez között volt egy ’Karmageddon’, amin a korábbinál is nagyobb szerepet osztottak az operaénekesnő Simon Valentinára – ennek megfelelően a ’Vendetta’-ban még többet hallatja hangját. Míg korábban inkább megszoktam, az új lemezen már megszerettem ezt az új kvázi duettes felállást, főként azért, mert Tina végre nemcsak áriázós statisztaként szerepel, hanem dallamokat is oszthat (a Szemem a köd refrénjét konkrétan ő viszi el). Mondjuk ezzel a csapat maga alatt is vágja a fát, mert én még olyan Nevergreen-koncerten nem voltam, ahol Tinát normálisan kihangosították volna – a ’Vendetta’ dalai rossz hanagzással viszont már nemcsak egy árnyalatot, hanem egy nélkülözhetetlen elemet vesztenének el élőben.

Ahogy arra sem volt példa, hogy ennyire – jó értelemben – lecsupaszított szerzeményekkel zsúfolják tele a lemezüket. Habár a kőbunkó, s érdességükhöz mérten taglózó riffekkel súlyosbított ’Game Over’-hez sem kellett anno számológép, hogy kitaláljuk az ütemmutatót, a ’Vendetta’-n talán még ennél is lényegretörőbb dalokat léptetnek fel Macuráék. Még nem hallgattam annyira szét a lemezt, hogy megtippeljem, ez később a dalok gyors elkopásával jár-e, viszont előnye, hogy rögtön, első hallgatásra maradéktalanul élvezhető a lemez. A Hamvak szárnyánnal talán leggyorsabb számukat írták meg, és végre a zenéjükön a nullás évek elején elhatalmasodó gótos stíl zongoradallamai is visszatértek – olyan ez a dal, mintha az ’Ősnemzés’ bagzott volna az ’Új Birodalom’ ölén.

A pár középtempós dal így rögtön kiugrik, főként a hamarosan klipesített A szerelemben nem hiszeket találták el: habár az egész dal egyszerűbb, mint egy Bud Spencer-pofon, olyan erős a dal lüktetése, ritmusa, hogy egy hallgatás után már nem lehet kimosni a fejedből. Mint a legprofánabb rocksláger, csak egy sor a lényeg, de az ragad, ugyanúgy, mint a Seregek ura. Ennél a két dalnál jön ki igazán, hogy a gitármunkát azért nagyon rutinból zavarták le, talán egy riff, ha van a lemezen, ami kilép az untig ismert panelekből. Sehol nincs a ’Game Over’-hez, ’Az Éj Szemé’-hez, de még az ’Erős, mint a halál’-hoz képest se a gitárjáték.

Aki ezek után azt hiszi, hogy a ’Vendetta’ nem rejteget semmilyen meglepetést, az nagyot fog lepődni, ugyanis lazán és egyértelműen két részre bomlik az anyag, az első hét meg a maradék négy számra. Nemcsak nyelvet váltanak (még az angol bonusz CD előtt), de stílust is: templomi orgonával nyitják az Loving The Death-t, ami mintha csak egy Type O Negative emlékdal lenne, Macura is lemegy baritonja legszéléig (ki gondolta volna, hogy tud még ilyet?), és különben is, csak két kötőszó választja el a Love You To Death Type-klasszikusától. Ez a dal zeneileg visszahozza azt a gótikus erotikát, ami a Ha elborít a vágyban szöveg szintjén már megcsillant: bódult gitártémák, fülledt hangulat, vágnivaló cigiszag. A szám viszont, amiért megérte elkészíteni a ’Vendetta’-t, az a More: a Nevergreen érdemeit csorbítja, hogy a The Sisters of Mercy slágeréről van szó (eredeti lelőhelye: ’Vision Thing’), de olyan kiválóan illeszkedik a Nevergreen mostani világába a dal, hogy ez lábjegyzet híján senkinek nem tűnne fel. Még a háttérénekesnők kiemelt szerepe is Tinának ágyaz meg, aki a nagyzenekari hangszerelést búsan koppanó zongorára cserélő Matláry támogatásával és a továbbra is mély regiszterekben bandukoló Macurával olyan melankóliával fröcsköli be a dalt, hogy olyat utoljára az ’Új sötét kor’-on hallhattunk tőlük.

Míg az „újjáalakulás” utáni két lemezen igyekeztek meglepőt húzni, ha feldolgoztak egy számot (konkrétan popszámokat választottak a Wonderful Life és Madonna Frozenjének képében), mostanra biztos terepre tévedtek: a ’Karmageddon’-on Depeche Mode-, most pedig a Sisters of Mercy- után egy újabb Eurythmics-átirat fogadja a hallgatót. Igaz, ez tökéletesen felesleges és kiszámítható, de legalább nem zavar senkit. Azért nagyon remélem, hogy a lemezbemutatón a minden szempontból egyedibb és sikerültebb More-t húzzák elő, és nem a rengeteg előadó által elhasznált Sweet Dreams-et.

Pontszám: 8