Gamma Ray: Empire Of The Undead

írta Mike | 2014.04.28.

Megjelenés: 2014

Kiadó: earMUSIC

Weblap: http://www.gammaray.org/

Stílus: Heavy/Power Metal

Származás: Németország

 

Zenészek
Kai Hansen - ének, gitárok Henjo Richter - gitárok, billentyűk Michael Ehré - dobok Dirk Schlächter - basszusgitár
Dalcímek
01. Avalon 02. Hellbent 03. Pale Rider 04. Born To Fly 05. Master Of Confusion 06. Empire Of The Undead 07. Time For Deliverance 08. Demonseed 09. Seven 10. I Will Return 11. Built A World (bónuszdal) 12. Someday (bónuszdal)
Értékelés

Hansen mester így vénségére nagy enyveskezű lett. Már egy ideje figyelem, ahogy minden lemezre felpakol néhány olyan dalt, dalrészletet, amelyek esetében csak a legnagyobb jóindulattal vegyes elfogultsággal lehet ráfogni, hogy mindössze „visszaköszönnek a zenei hatásai”; ezúttal azonban jól elgurultak a gyógyszerek, Kai még messzebbre ment, és március végén a Gamma Ray szent zászlaja alatt kiadott egy tízszámos „tribute-anyagot”. Nem vicc. Mindegyik szerzeményen ott lóg a tábla, rajta szép nagy, világítós neonfilccel rápingálva, melyiknek ki az ihletője, legyen az a saját vagy egy másik kompánia alkotása.

Gyakorta lopnak merítenek tehát a zenészek innen-onnan, ez tiszta sor, de ha emellé nem társul némi elegancia, megette a fene az egészet. És mégsem mondom, hogy az ’Empire Of The Undead’ egy vállalhatatlan kópiaputtony, miután szerethetőbb számomra 2010-es elődjénél, és ennek prózai oka van: most bizony jobb dalok születtek a Hansen-műhelyben. Mindazonáltal csak egy hajszálnyit lett kiérleltebb, mint komplett életművük leggyengébb láncszeme, a ’To The Metal’ (amelyre mostani eszemmel már nem adnék 7.5 pontot), így aztán annak egy valamivel sikerültebb folytatásaként is felfogható az új korong. Szóval ez még mindig nem ’Power Plant’-szint… De vajon lesz-e olyan valaha is? Kétségtelen, hogy Kai egy thrash-esen harapósabb, szigorúbb anyagot ígért, mindez azonban pusztán hatásvadász marketingrizsa volt, nem több: tipikus tempós, melodikus germán-brit heavy metalt kapunk most is, amilyent idestova negyed évszázada (csupán a brites zsáner dominanciája erősödött fel az elmúlt 10 esztendőben), a thrash-t itt bizony nagyítóval kell keresni, hogy őszinte legyek. Pedig egy kompromisszum- és cicomamentes „vissza-a-gyökerekhez”-jellegű dalcsokorral ki lehetne ám engesztelni. (Meg aztán Herr Hansen már elkészítette a maga „kvázi-thrash metal” lemezét egy ízben, amikor ’86-ban ledöntötték Jerikó falait…)

Nem véletlen, hogy ha a Gamma Ray-ről esik szó, mind a mai napig előkerül a Helloween neve is, noha a két csapat ázsiója és kreatív ereje már koránt sincs egyazon szinten: míg a Helloween frissebb, izgalmasabb tudott maradni, addig Kai Hansenék talán csak a ’90-es évek közepén-végén voltak igazán partiban a tökfejekkel (elvégre a ’Land Of The Free’ / ’Somewhere Out In Space’ / ’Power Plant’ szentháromság semmivel sem marad el a Weikath-ék korabeli remekléseitől), véleményem szerint a kétezres években még nem látott napvilágot igazán mérföldkőnek tekinthető Gamma Ray-klasszikus. És tartok tőle, ez sem válik azzá… Azt azonban nem lehet mondani, hogy ne volna sokszínű az ’Undead’, ám mégsem annyira emlékezetes és magával ragadó, mint a fent emlegetett, lassan huszonéves csúcsalkotásaik, köszönhetően egyrészt az önismétlő jellegének, másfelől a kevésbé karakteres zenei összetevők jelentős számának.

A hangzás roppant fémes, keménykötésű és tiszta, az elődjénél mindenképp, sőt megkockáztatom, hogy még nem szólt ilyen bikamód egyetlen ’Ray-album sem, és nekem a borító fekete-fehér variánsa is tetszik, sokkal inkább, mint az utóbbi idők színes-csicsás photoshop-csodái. Miként a ’95-ös ’Land Of The Free’-t, úgy ezt a korongot is egy 9 és fél perces megaeposz nyitja: az Avalon máris egy bazinagy maidenes akkordbontogatással indul, Dickinsonék hatása a szólóba beékelt „ó-óóó”-zásban is tetten érhető. És innentől fogva aztán beindul az „idézetgyár”, és kezdődhet is a „ki ismer fel több utalást?” című metálvetélkedő. Ugyan az erősen Avantasia-ízű refrénkórus lehetne még dúsabb, drámaibb, mint például a Rebellion In Dreamland-ben, Kai vékonyka vinnyogása pedig több helyütt minden, csak nem hallgatóbarát, el kell ismerni, hogy a lemez egyik legjobb szerzeménye ez, mi több, az elmúlt 15 év legjobbjai közé tehető. A klipesített Hellbent-ben és a Pale Rider-ben meg a Judas Priest-áthallások tagadhatatlanok, s míg előbbi egy kőegyszerű refrénnel megáldott speed metal himnusz a ’80-as évek és a Ride The Sky (Helloween) szellemében, addig utóbbi egy ordas nagy party-sláger a maga bájos prosztóságával („Burn motherfucker time to feel the flame…”). Élőben egyébként mindkettő odabasz, a mélyen tisztelt kolléga is megmondta.

A habkönnyű Born To Fly-ban túlteng a helloweenizmus (hallga’ csak: Heavy Metal Hamsters a verzékben), itt egész különös ritmusképletekkel operálnak, kár, hogy Hansen agyonvágja azzal a flegmán fapados énekszerűséggel, és hát a refrénen sem agyaltak többet öt percnél; ezerszer hallott panelek egész sora, felejthető rutindarab kisujjból kirázva. Szerintem a bohókás Master Of Confusion sem duzzad az innovációtól, ráadásul Kai itt aztán tényleg rendesen rátenyerelt a „copy-paste”-kombinációra, főleg ami a szám tempójának és a gitár-vezérdallamának kettősét illeti: bizony, a helyes megfejtés az I Want Out. Árulja már el nekem valaki, hogy mi a bánatért kell majd’ minden lemezre feltenni egy efféle izmos „lopkovárit”? Mondom a sormintát: Send Me A Sign, Heaven Or Hell, Follow Me, Condemned To Hell (a refrénjében), Time To Live, és most ez. Jelezzétek, ha valami kimaradt! Amúgy meg a „gumicsizmás” címadó az egyetlen, amelyben valóban kacérkodnak valamelyest a thrash metallal, pontosabban a Metallica-féle Hit The Lights-szal, és én még érzek benne némi Ace Of Base Ace Of Spades-szerű lazaságot is. Lemmy így tolná a speed & rollt, ha Kilmischternek hívnák…

Az Album Legdurvább Nyúlása citromdíját viszont a Time For Deliverance kapja: hamburgi barátink konkrétan ezúttal a Queen We Are The Champions alapvetésére tették rá enyvtől ragacsos kezüket, mondhatni igen szenvtelenül és szemtelenül. Jár is érte a körmös. A Demonseed végre kikacsint másfelé viszonylagos újszerűségével: málházós középtempó, súlyos, szaggatott riffek, komor hangulat, no, igen, hisz a szövegben vadul űzik a’ ördögöt. A „tolvajtempó” azonban újra szárnyra kap a folytatásban, a Seven-t ugyanis Bruce Dickinson kései szólólemezeinek világa uralja, a refrénből pedig ordít a Rainmaker dallammenete – Maiden, mi más? A veszetten speedelős I Will Return elején Schwarzenegger tér vissza, és bármily hihetetlen, itt is előbújnak ám a hasonlóságok, nem is szerényen: mindjárt az intróban beköszön a March Of Time (Helloween) nyitánya, csaknem hangról-hangra, baszki, de legalább a dal jó. Mit jó, hibátlan! Nekem magasan ez a kedvencem a teljes lemezanyagot tekintve, ilyenből kellett volna még vagy kettő-három, és akkor a pennámat is mézbe mártogatnám vér helyett. Ez biza 10/10!

Továbbá van még két bónusztétel, de csupán a poposan slágeres hangvételű Built A World érdemel említést,  a Someday viszont Minden Idők Legirritálóbb Gamma Ray-dala, amitől még a Balaton Sound felhajtott teniszgalléros szoli-huszárai is „szeletelve” hánynának. Gammasugárban. Tudom, gonosz vagyok, de ez tényleg fájdalmas. Az ’Undead’ ellenben nem az, ám nem is olyan mágikus dalcsokor, mint megannyi társa a ’90-esekből. Gyanítom, Hansen vezér már túl van alkotói zenitjén – vélhetően nem tér vissza a kaihához –, de amíg megkímél bennünket a saját ’Lulu’-jától, addig gond egy szál se.

Pontszám: 7