Gamma Ray: Empire Of The Undead

írta Mike | 2014.04.28.

Megjelenés: 2014

Kiadó: earMUSIC

Weblap: http://www.gammaray.org/

Stílus: Heavy/Power Metal

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

Hansen mester így vénségére nagy enyveskezű lett. Már egy ideje figyelem, ahogy minden lemezre felpakol néhány olyan dalt, dalrészletet, amelyek esetében csak a legnagyobb jóindulattal vegyes elfogultsággal lehet ráfogni, hogy mindössze „visszaköszönnek a zenei hatásai”; ezúttal azonban jól elgurultak a gyógyszerek, Kai még messzebbre ment, és március végén a Gamma Ray szent zászlaja alatt kiadott egy tízszámos „tribute-anyagot”. Nem vicc. Mindegyik szerzeményen ott lóg a tábla, rajta szép nagy, világítós neonfilccel rápingálva, melyiknek ki az ihletője, legyen az a saját vagy egy másik kompánia alkotása.

Gyakorta lopnak merítenek tehát a zenészek innen-onnan, ez tiszta sor, de ha emellé nem társul némi elegancia, megette a fene az egészet. És mégsem mondom, hogy az ’Empire Of The Undead’ egy vállalhatatlan kópiaputtony, miután szerethetőbb számomra 2010-es elődjénél, és ennek prózai oka van: most bizony jobb dalok születtek a Hansen-műhelyben. Mindazonáltal csak egy hajszálnyit lett kiérleltebb, mint komplett életművük leggyengébb láncszeme, a ’To The Metal’ (amelyre mostani eszemmel már nem adnék 7.5 pontot), így aztán annak egy valamivel sikerültebb folytatásaként is felfogható az új korong. Szóval ez még mindig nem ’Power Plant’-szint… De vajon lesz-e olyan valaha is? Kétségtelen, hogy Kai egy thrash-esen harapósabb, szigorúbb anyagot ígért, mindez azonban pusztán hatásvadász marketingrizsa volt, nem több: tipikus tempós, melodikus germán-brit heavy metalt kapunk most is, amilyent idestova negyed évszázada (csupán a brites zsáner dominanciája erősödött fel az elmúlt 10 esztendőben), a thrash-t itt bizony nagyítóval kell keresni, hogy őszinte legyek. Pedig egy kompromisszum- és cicomamentes „vissza-a-gyökerekhez”-jellegű dalcsokorral ki lehetne ám engesztelni. (Meg aztán Herr Hansen már elkészítette a maga „kvázi-thrash metal” lemezét egy ízben, amikor ’86-ban ledöntötték Jerikó falait…)

Nem véletlen, hogy ha a Gamma Ray-ről esik szó, mind a mai napig előkerül a Helloween neve is, noha a két csapat ázsiója és kreatív ereje már koránt sincs egyazon szinten: míg a Helloween frissebb, izgalmasabb tudott maradni, addig Kai Hansenék talán csak a ’90-es évek közepén-végén voltak igazán partiban a tökfejekkel (elvégre a ’Land Of The Free’ / ’Somewhere Out In Space’ / ’Power Plant’ szentháromság semmivel sem marad el a Weikath-ék korabeli remekléseitől), véleményem szerint a kétezres években még nem látott napvilágot igazán mérföldkőnek tekinthető Gamma Ray-klasszikus. És tartok tőle, ez sem válik azzá… Azt azonban nem lehet mondani, hogy ne volna sokszínű az ’Undead’, ám mégsem annyira emlékezetes és magával ragadó, mint a fent emlegetett, lassan huszonéves csúcsalkotásaik, köszönhetően egyrészt az önismétlő jellegének, másfelől a kevésbé karakteres zenei összetevők jelentős számának.

A hangzás roppant fémes, keménykötésű és tiszta, az elődjénél mindenképp, sőt megkockáztatom, hogy még nem szólt ilyen bikamód egyetlen ’Ray-album sem, és nekem a borító fekete-fehér variánsa is tetszik, sokkal inkább, mint az utóbbi idők színes-csicsás photoshop-csodái. Miként a ’95-ös ’Land Of The Free’-t, úgy ezt a korongot is egy 9 és fél perces megaeposz nyitja: az Avalon máris egy bazinagy maidenes akkordbontogatással indul, Dickinsonék hatása a szólóba beékelt „ó-óóó”-zásban is tetten érhető. És innentől fogva aztán beindul az „idézetgyár”, és kezdődhet is a „ki ismer fel több utalást?” című metálvetélkedő. Ugyan az erősen Avantasia-ízű refrénkórus lehetne még dúsabb, drámaibb, mint például a Rebellion In Dreamland-ben, Kai vékonyka vinnyogása pedig több helyütt minden, csak nem hallgatóbarát, el kell ismerni, hogy a lemez egyik legjobb szerzeménye ez, mi több, az elmúlt 15 év legjobbjai közé tehető. A klipesített Hellbent-ben és a Pale Rider-ben meg a Judas Priest-áthallások tagadhatatlanok, s míg előbbi egy kőegyszerű refrénnel megáldott speed metal himnusz a ’80-as évek és a Ride The Sky (Helloween) szellemében, addig utóbbi egy ordas nagy party-sláger a maga bájos prosztóságával („Burn motherfucker time to feel the flame…”). Élőben egyébként mindkettő odabasz, a mélyen tisztelt kolléga is megmondta.

A habkönnyű Born To Fly-ban túlteng a helloweenizmus (hallga’ csak: Heavy Metal Hamsters a verzékben), itt egész különös ritmusképletekkel operálnak, kár, hogy Hansen agyonvágja azzal a flegmán fapados énekszerűséggel, és hát a refrénen sem agyaltak többet öt percnél; ezerszer hallott panelek egész sora, felejthető rutindarab kisujjból kirázva. Szerintem a bohókás Master Of Confusion sem duzzad az innovációtól, ráadásul Kai itt aztán tényleg rendesen rátenyerelt a „copy-paste”-kombinációra, főleg ami a szám tempójának és a gitár-vezérdallamának kettősét illeti: bizony, a helyes megfejtés az I Want Out. Árulja már el nekem valaki, hogy mi a bánatért kell majd’ minden lemezre feltenni egy efféle izmos „lopkovárit”? Mondom a sormintát: Send Me A Sign, Heaven Or Hell, Follow Me, Condemned To Hell (a refrénjében), Time To Live, és most ez. Jelezzétek, ha valami kimaradt! Amúgy meg a „gumicsizmás” címadó az egyetlen, amelyben valóban kacérkodnak valamelyest a thrash metallal, pontosabban a Metallica-féle Hit The Lights-szal, és én még érzek benne némi Ace Of Base Ace Of Spades-szerű lazaságot is. Lemmy így tolná a speed & rollt, ha Kilmischternek hívnák…

Az Album Legdurvább Nyúlása citromdíját viszont a Time For Deliverance kapja: hamburgi barátink konkrétan ezúttal a Queen We Are The Champions alapvetésére tették rá enyvtől ragacsos kezüket, mondhatni igen szenvtelenül és szemtelenül. Jár is érte a körmös. A Demonseed végre kikacsint másfelé viszonylagos újszerűségével: málházós középtempó, súlyos, szaggatott riffek, komor hangulat, no, igen, hisz a szövegben vadul űzik a’ ördögöt. A „tolvajtempó” azonban újra szárnyra kap a folytatásban, a Seven-t ugyanis Bruce Dickinson kései szólólemezeinek világa uralja, a refrénből pedig ordít a Rainmaker dallammenete – Maiden, mi más? A veszetten speedelős I Will Return elején Schwarzenegger tér vissza, és bármily hihetetlen, itt is előbújnak ám a hasonlóságok, nem is szerényen: mindjárt az intróban beköszön a March Of Time (Helloween) nyitánya, csaknem hangról-hangra, baszki, de legalább a dal jó. Mit jó, hibátlan! Nekem magasan ez a kedvencem a teljes lemezanyagot tekintve, ilyenből kellett volna még vagy kettő-három, és akkor a pennámat is mézbe mártogatnám vér helyett. Ez biza 10/10!

Továbbá van még két bónusztétel, de csupán a poposan slágeres hangvételű Built A World érdemel említést,  a Someday viszont Minden Idők Legirritálóbb Gamma Ray-dala, amitől még a Balaton Sound felhajtott teniszgalléros szoli-huszárai is „szeletelve” hánynának. Gammasugárban. Tudom, gonosz vagyok, de ez tényleg fájdalmas. Az ’Undead’ ellenben nem az, ám nem is olyan mágikus dalcsokor, mint megannyi társa a ’90-esekből. Gyanítom, Hansen vezér már túl van alkotói zenitjén – vélhetően nem tér vissza a kaihához –, de amíg megkímél bennünket a saját ’Lulu’-jától, addig gond egy szál se.

Pontszám: 7