H.E.A.T: Tearing Down The Walls

írta TAZ | 2014.04.22.

Megjelenés: 2014

Kiadó: earMusic

Weblap: http://www.heatsweden.com/

Stílus: hard rock

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

Számomra kétségkívül az idei év talán legjobban várt lemeze volt az új H.E.A.T-korong, ugyanis néhány éve hihetetlenül belebolondultam a svédek múltidézésébe, amit még pár hasonlóan fiatal bandával egyetemben végeznek a rockzene palettáján. Felvillanyozó, hogy milyen energikusan, modern hangzással és szívvel-lélekkel játsszák a hard rock/AOR muzsikát, ráadásul a dallamérzékük is kiváló, nagy valószínűséggel a '80-as években is a legjobbak között lett volna számon tartva a banda. Kenny Leckremo énekes távozása után 2010-ben csatlakozott a csapathoz Erik Grönwall, a Swedish Idol tehetségkutató győztese, akivel két éve egy nagyszerű albumot raktak össze. Ahogy az várható volt, az új felállás az eltelt évek alatt összecsiszolódott, így semmi sem akadályozta azt, hogy egy remek folytatással rukkoljon elő a csapat. Az előző koronghoz képest mindössze annyi változott, hogy a két gitáros közül a kalapban pengető Dave Dalone elhagyta a fedélzetet, így Eric Riversnek egyedül kell tartani a frontot. A producer ezúttal is Tobias Lindell volt, aki úgy látszik tudja, hogyan kell kihozni a maximumot ezekből a srácokból, a partvonal mellől nagyon jól irányítja a gárdát, ahogy ez az ’Adress The Nation’ című albumon már kiderült.

Az első hírek a sötét lemezborítóval, valamint a nyilatkozatok kicsit megijesztettek, valamiért azt sugallták, hogy egy komolykodó, szokatlan irányba fordul el a csapat szekere, de szerencsére nem így történt. Mindenesetre az idő múlásával valóban érettebbé váltak és ez a zenén is hallatszódik, kicsit dögösebb lett a hangzás – persze ezen az egygitáros felállás miatt is fontos volt változtatni –, a lemez pedig sokkal változatosabb, mint elődje. Egy rövid akusztikus bevezető után robban be a Point Of No Return, ami egy igazi koncertnyitó nóta, szinte magam előtt látom, ahogy szétdurran a színpad az energiától és a kicsit túlmozgásos Grönwall fel-alá szaladgál előttem. Apropó, koncert! Miért nem lehet két-három ilyen kaliberű bandát elhozni hozzánk is, és köréjük építeni egy dallamos rock fesztivált, ahol hazai csapatok is megmutathatnák magukat? Nem kell két-három napos rendezvény, legyen egy nap, de az üssön. Egyszerűen nem hiszem el, hogy nem mer lépni ez ügyben senki, pedig le merem fogadni, hogy sokan kíváncsiak lennének egy ilyen összejövetelre.

De zárójel bezárva, vissza a lemezhez: ahogy említettem, változatos album a ’Tearing Down The Walls’, ez pedig abban nyilvánul meg, hogy rengeteg stílusból csemegéznek ezúttal a svéd srácok. Itt van például a klipes, countryval fűszerezett A Shot At Redemption vagy a Hammond-orgona által vezérelt hard rock monstrumok, az Inferno és az Enemy In Me. A We Will Never Die pedig arról árulkodik, hogy az utóbbi időben néhány Whitesnake-lemezt is elfogyasztottak a fiúk, amit egyáltalán nem bánok, hiszen ez is egy kiválóan sikerült dal. A billentyűk most ugyan kissé a háttérbe szorultak, a gitárok dominálnak, ettől függetlenül az ’Adress The Nation’ AOR-os világa is visszaköszön néhány tételben. A korábban említett keménységgel pedig szerencsére nem mentek el olyan szélsőséges irányba, mint a Dynaztyt működtető honfitársaik, hiszen Nilsék új albuma, valljuk be, kicsit egysíkú lett. Külön öröm, hogy sikerült bepasszírozni a lemezre egy-két balladát is, ilyen például a zongorás All The Nights, amelyben Erik egy teljesen új, lágyabb oldaláról mutatkozik be nekünk. Ha jól emlékszem, korábban nem szerepelt H.E.A.T-korongon ehhez hasonló dal, egyszerűen csodaszép.

A lassabb számokat képviseli még az akusztikus gitárral felvértezett címadó is, amit a The Wreckoning vezet fel. Valahogy nem értem a koncepciót abban, hogy mi keresnivalója van itt egy ilyen rövid és komor szimfonikus „intrónak”, úgyhogy számomra ez a kakukktojás és igazából az album egyetlen sebezhető pontja. Végezetül pedig mielőtt a szemfüles és jártas zenehallgatók számon kérően a falhoz szegeznének, muszáj megemlítenem a The Mannequin Show című szerzeményt is, melynek dallamfoszlányai kísértetiesen hasonlítanak a Britney-féle Oops I Did It Again latex popjára. Persze nem hinném, hogy Spears kisasszonytól merítettek Grönwallék, de ki tudja? Ha lesz lehetőségem, mindenképpen rákérdezek, arra viszont nem, hogy miért ilyen albumot raktak össze, ugyanis ebben szinte semmi kivetnivaló nincs, így bátran mondhatom, hogy az év egyik legjobb lemezét készítették el a messzi Svédországban.

Pontszám: 8.5