Sebastian Bach: Give 'Em Hell

írta Tomka | 2014.04.20.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: http://sebastianbach.com

Stílus: Modern hard rock

Származás: USA

 

Zenészek
Sebastian Bach - ének Devin Bronson - gitár Bobby Jarzombek - dob Vendég: Duff McKagan - basszusgitár John 5 - gitár (4.) Steve Stevens - gitár
Dalcímek
1. Hell Inside My Head 2. Harmony 3. All My Friends Are Dead 4. Temptation 5. Push Away 6. Dominator 7. Had Enough 8. Gun to a Knife Fight 9. Rock N Roll Is a Vicious Game 10. Taking Back Tomorrow 11. Disengaged 12. Forget You
Értékelés

Akárki akármit mond, Sebastian Bach még mindig szórakoztató. A rock ’n’ roll hotelszoba-törmelékkel, temérdek piával meg egyéb kiömlött nedvekkel átitatott aranykorának egyik utolsó rocksztárja ő, aki élőben még mindig tudja, mitől döglik az egyszeri rajongó. Ahogy a Sötétség Hercegének frontgrafikáira emlékeztető borító is jelzi: Ozzy-hoz hasonlóan Sebastian is csak egy rocksztárrá nőtt gyerek, aki akkor érzi jól magát, ha tízezrek skandálják a nevét, oldalához a legújabb topmodell dörgölőzik (most épp Minnie Gupta, aki a Temptation klipjében villant), és közben valami dögös rock ’n’ rollt üvölt, ami a barátnője kedvéért lerakott pia helyett magasra pumpálja az adrenalinszintjét. Míg a pszichológushallgatóknak Bach nárcizmusának elemzése, mindenki másnak a jókedélyű sztár komolyan vehetetlen nyilatkozatai lehetnek szórakoztatóak – feltéve, ha valaki vevő az ilyesfajta „Twitter-humorra”.

Bach viszont most ráérzett arra, hogy ha már 46 évesen is olyan az élete, mint süvölvénykorában, akkor új lemezét is készítheti ilyen lazán: csak megkéri a haverjait, hogy dobják meg pár riffel, majd ha kedve szerint sorrendbe rakosgatta azt, és Bob Marlette producerrel kiötölték a dallamokat, akkor csak áthívja őket, hogy játsszák fel a lemezt. Persze ez csak akkor működik, ha olyan barátaid vannak, mint Duff McKagan meg Steve Stevens, akik egy spontán sörözés során is előrántanak a zsebükből egy-egy mocsok jó riffet. A lemezen egyébiránt még John 5 is felbukkan, akit a Skid Row-tábor bizonyára nem tart túl nagyra, viszont vele írta Bach a ’Kicking & Screaming’ egyik legsikerültebb dalát, a 2009-es budapesti bulin is előadott Tunnelvisiont. John 5 azonban nem csak pár dallamot, de egy bogarat is elültetett Bach fülében, amikor azt szajkózta: szeretné őt újra a rádióban hallani. Bach közben persze csak panaszkodik, hogy a rádiószerkesztők kinyírják a rockzenét, mert csak a régi számait játsszák, a 18 and Life-ot meg az I Remember You-t, de hát mit tegyenek szerencsétlenek, ha Bach azóta nem jegyzett rádióslágert?

Ezen változtat a ’Give ’Em Hell’. Bach ugyanis jóval populárisabbra vette a figurát. Vicces leírni ilyet egy olyan énekesről, aki a hajmetál fénykorában futott be, és milliók által körberajongott power balladáiról híres, de az előző két szólóanyag, az ’Angel Down’ és a ’Kicking & Screaming’ fénytörésében ez már nagy változás. Önálló lemezein a Skid Row ’Subhuman Race’-ének hangvételére erősített rá az énekes, csak a 90-es évek alternatív, modernebb rockzenéit a Pantera által gerjesztett modern metal hullám szaggatós riffjeire cserélte. Az ’Angel Down’-on szerintem még jól is működött a Bach monstre hangerejének és a goromba riffeknek a kettősére felhúzott koncepció (bár a töltelék ott is kicsordult), de a ’Kicking & Screaming’-en már vadászni kellett a jó számokat.

Aki benyalta Bach ígéreteit, hogy most aztán tényleg felülmúlja a ’Slave To The Grind’-ot, az persze csalódni fog a korongban, de mégis, talán Bach legjobb szólóalbumával szemezhetünk. Az összkép is sokkal egységesebb, most nem követik a 70-es, 80-as éveket idéző rockdalokat (Back in the Saddle, (Love Is) A Bitchslap) szétzúzott metalkodások (American Metalhead) – a riffek például sokkal közelebb állnak az Alter Bridge-féle modern keményrockhoz. Hiába játszotta fel három gitáros a lemezt – a hírességekhez az eddig Avril Lavigne és Pink háza táján pengető Devin Bronson csatlakozott –, a lemeznek jó az íve, és a Rock ’n’ Roll Is A Vicious Game feldolgozását leszámítva nem lóg ki egyik dal se. A hangvétel pedig jóval kommerszebb, pontosabban a Sebastian által elősorolt dallamok olyanok, hogy menten rádióba kívánkoznak. Akár a Harmony-t, akár a Temptationt nézem, a refrénekben Bach mintha bocsánatot kérne, hogy az előbb még durva gitárzenét kellett hallgatnunk. Míg az előző két lemezén az acsarkodó, ordító, sikoltozó Bach mindig felül akarta licitálni a rusnya riffeket, most sokkal inkább a fülbe simuló énekdallamokra hegyezi ki a dalokat.

Gond, az szál se lenne, ha ezzel nem a refrénre veszne ki a dög egyes dalokból (Harmony, Temptation stb.) – pedig a Youth Gone Wild énekesétől én azt várom, hogy pont a refrénnel szaggassa le a fejem, és utána még üvöltsön is bele egyet. A ’Give ’Em Hell’ tele van jó ötletekkel, amit aztán egy „egész jó” dalban lőnek el: a Temptation elején például olyan ocsmány riffet eresztenek el, hogy az még Zakk Wylde-ot is mosolyra fakasztaná, de aztán csak nekem akar eljönni az a csúcspont, mert Bach nem harapós, hanem egy álmos refrént választ a dalhoz. Összességében viszont sokkal jobban uralja hangját, mint a ’Kicking & Screaming’-en, és lenyűgöző, amit énekesként művel: hiába farag le minden évvel hangterjedelméből (állítása szerint, ha valami baj van a hangjával, akkor sem a magasak, hanem a középtartomány száll el), azért a stúdióban még mindig nagyon kreatívan játszik az orgánumával. Bár Bob Marlette elfelejtett szólni neki, hogy a Sebastian Child In Time-jának szánt Push Awayben olyan magasra kóborol, hogy azt az életben nem fogja kiénekelni még egyszer. Ettől független már csak azért is érdemes végigfülelni a lemezt, mert Bach összes védjegye olyan fiatalosan virít ezeken a dalokban, mintha legalább 10 évvel korábban járnánk. A zenészek pedig mindig produkálnak valami meglepőt, akár az All My Friends Are Dead végére pakolt progmetalos témázgatásra, akár a Disengaged marhataglózó riffjére headbengelünk, amit a lemez végére rejtettek el.

Pontszám: 7