Winger: Better Days Comin'

írta CsiGabiGa | 2014.04.16.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: http://www.wingertheband.com

Stílus: Hard rock

Származás: USA

 

Zenészek
Kip Winger - ének, basszusgitár Reb Beach - gitár John Roth - gitár Rod Morgenstein - dob
Dalcímek

01. Midnight Driver Of A Love Machine
02. Queen Babylon
03. Rat Race
04. Better Days Comin'
05. Tin Soldier
06. Ever Wonder
07. So Long China
08. Storm in Me
09. Be Who You Are, Now
10. Out Of This World

Értékelés

Azt a patkánykergetős, ólomkatonás, szexgépes, Kínától búcsúzós, evilágon túli Wingerét neki! Hát micsoda dolog az, lekoppintani a Queen borítóötletét, és kihozni egymás után egy fekete és egy fehér lemezt! Csak hogy azt emlegessék az emberek! Nem a zenéről kéne inkább beszélni? Dehogynem! Persze a Queen fehér (’A Night At The Opera’) és fekete (’A Day At The Races’) lemezére sem emlékezne senki ma már, ha nem lenne rajtuk első osztályú muzsika.

Bevallom, amíg a House of Lordsnak jobban szeretem az újkori munkásságát, a Wingernél leragadtam a 80-as évek végén, 90-es évek elején. Számomra háromlemezes zenekar maradtak. Eddig. A ’Winger IV’ a borongósabb és kicsit progresszivitás felé kacsintgató muzsikájával nem ragadott torkon. Az én problémám. Az meg pláne, hogy ezek után a ’Karma’-ra már oda se figyeltem. Most a borítók hasonlatossága miatt visszahallgattam, már csak kíváncsacsi mivoltom miatt is, és azt kell mondjam, hiba volt nem odafigyelni arra a lemezre.

Nem akarok senkit untatni a zenészek előéletével, csupán azért említem meg Kip Winger Alice Cooperes múltját és Reb Beach Dokkenes kilengéseit, mert valahol ezek is benne vannak az albumban. Számomra a lemez legnagyobb erénye, hogy Reb Beach végre kibontakozhat (és ki is bontakozik). A Fehérkígyó mintha a farkába harapott volna, olyan visszafogottan játszott Doug Aldrich árnyékában. Most végre eszembe juttatta, hogy miért is szerettem annak idején a Wingert és miért vettem meg a Dokken On The Beach, vagy mit is mondok, Beach In The Dokken albumokat.

A Midnight Driver Of A Love Machine mindjárt az elején megalapozza a jókedvemet, mert a korai mesterhármas világát hozza vissza, egy kicsit a Rainbow In The Rose-ra emlékeztet, egy remekbe szabott, de rádióbarát (30 másodperc alatt tartott) gitárszólóval. A legnagyobb durranás viszont szerintem a Rat Race. Még visszább megy az időben, a 80-as évek elejére. Egy Judas Priest programba is simán beférne a metal riffjeivel, az ikergitár-szólójával és a Rapid Fire-re emlékeztető dallamvezetésével. A ’British Steel’ lemezbe simán be tudnám passzírozni, pl. az unalmas sikálásba fulladó Steeler helyére. (Nem akarok a Judas-rajongók lelkébe tiporni, hiszen a mai napig a legnagyobb kedvencem a JP-től ez a lemez, épp ezért meglepő és izgalmas a visszanyúlás ehhez a korszakhoz.) Aztán itt a So Long China az egyszerű riffek és dallamok kedvelőinek, annak idején az Easy Come Easy Go-t imádtam, pedig egy primitív nóta volt, de nagyon fogósan megcsinálva és egy igazi "hajmetalos" klippel alátámasztva. Nos, ez a kis kínai is ilyen. Csak videó nélkül.

A középtempóban utazóknak lehet igazi csemege a Storm In Me, mely a Whitesnake-ízű riffekre teszi fel a koronát egy Alice Cooper stílusú refrénnel, vagy a Queen Babylon, mely Dokken hatású gitárjátéka ellenére igazi korai wingeres dallamokkal örvendeztet meg, sőt talán némi Szivárvány is bekacsint a refrénnél.

A címlista alapján azt hittem, a Tin Soldier a Small Faces slágerének feldolgozása lesz, de a 60-as évek hangulatát a Better Days Comin' hozta el. Mintha egy Beatles dal (pl. a Ticket To Ride) modernizált változata lenne! Remek színfoltja az albumnak, bár elsőre elvette a kedvem a refrén alatti Schenker-riff koppintás (Cry For The Nations). De aztán ezzel is megbarátkoztam. Csak a jóktól érdemes lopni, nem igaz? A lemez balladája az Ever Wonder, gyönyörűséges moll dallamokkal, még az sem zavar, hogy hallottam már ezeket a valahol.

Megmondom őszintén, a progresszív Wingerrel továbbra sem tudok mit kezdeni. A Tin Soldier, amely mint kiderült, saját szerzemény, a Small Faces dallal csak névrokonságban áll, a fúziós muzsika irányába csavarog, a lemez két utolsó dala pedig mintha a Kip Winger szólóalbumokról maradt volna le. Borongós, szomorkás, nehezebben befogadható, távol állnak tőlem. Bár, ha jobban belegondolok, az Out Of This World egy olyan kifinomult progresszív pop muzsika, mint a Mike & The Mechanics zenéje. Ezt a dalt nehezebb volt megírni, mint eljátszani. Joe Satrianinál érzem azt, hogy néha feszegeti a saját határait, meg a gitárét. S ez néha a zene rovására megy. Itt viszont a zenének van alárendelve a zenész.

Pontszám: 8