Wilko Johnson & Roger Daltrey: Going Back Home

írta Bigfoot | 2014.04.02.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Chess Records

Weblap: htttp://www.wilkojohnson.com

Stílus: Blues-rock

Származás: Nagy-Britannia

 

Zenészek
Wilko Johnson - gitár Roger Daltrey - ének, akusztikus gitár Norman Watt-Roy - basszusgitár Dylan Howe - dob, ütősök Mick Talbot - zongora, Hammond orgona Steve Weston - szájharmonika
Dalcímek
1. Going Back Home 2. Ice on the Motorway 3. I Keep It to Myself 4. Can You Please Crawl Out Your Window? 5. Turned 21 6. Keep On Loving You 7. Some Kind of Hero 8. Sneaking Suspicion 9. Keep It Out of Sight 10. Everybody's Carrying a Gun 11. All Through the City
Értékelés

Wilko Johnson egy kis bemutatásra szorul. Alapító tagja volt a szupersztárok közé ugyan soha nem emelkedő, ám kiváló brit blues-rock bandának, a Dr. Feelgoodnak. 1977-ben elhagyta a csapatot, onnantól kezdve szólóban dolgozott. Néhány éve egy díjkiosztón összetalálkozott a The Who frontemberével, akivel összehaverkodtak, és elhatározták, hogy közösen felvesznek egy lemezt. Tavaly januárjában jött a több mint lesújtó hír: Johnson gyógyíthatatlan beteg, a rák legrohadtabb fajtájában, hasnyálmirigyrákban szenved. (Ugyanez a kór rabolta el Jon Lordot és Trevor Boldert is erről a földről.) Gyorsan el is indult egy búcsúturnéra, de még volt ereje, hogy tavaly novemberben Daltreyvel rögzítsen egy olyan albumot, mely pályafutásnak kiemelkedő dalait örökíti meg. A tíz újragondolt régi szerzemény közé belepasszíroztak egy 1965-ben született Bob Dylan nótát is, a Can You Please Crawl Out The Window?-t, mely a legendás ’Highway 61 Revisited’ kislemez B-oldalán volt hallható.

Már a cím is azt mutatja, hogy valami retrospektív albummal akadt dolgunk, sőt a borítón is a két muzsikus évtizedekkel ezelőtt készült fotóival találkozunk. A megszólalás azonban nagyon is mai. Pedig nincs jele a mai steril kornak: csak a nyers, tiszta gitárhangzás, herfli, néha egy kis Hammond, és persze Roger Daltrey semmivel sem összetéveszthető hangja.

A legendás blueszenére specializálódott kiadó, a Chess által gondozott albumon a zene hasonló, mint amit Johnson a Dr Feelgooddal játszott: dögös, lendületes, ugyanakkor végtelenül szórakoztató blues-rock. Nem kell sokat gondolkodni rajta, csak az elejétől elindítani, és akár egy házibuliban is táncra perdülhetünk e ritmusokra. Próbálom elképzelni, hogy a felvételek közben a stúdióban ugyanolyan vitustáncot járt, mint azt tette a Dr. Feelgood koncertjein. Persze a két ősi hangszer, a herfli és a zongora is jót tesz a hangulatnak, az előzőnek kiemelkedő szerep is jut.

Roger Daltrey úgy látszik, ráér. Ugyan Pete Townshend elrebegte, hogy jövőre a The Who fennállásának ötvenedik évfordulóján valószínű kiadnak egy új lemezt, de az énekesnek erre az albumra is volt ideje, kapacitása. Mit mondjak, 70 évesen ilyen erővel, lelkesen énekelni példamutató. Nem hiszem, hogy sokat vacakoltak a felvételekkel, annyira könnyed, szívből jövő, spontán, jókedvű alkotás – igazi örömzene. Ugyanakkor torokszorító is, hogy olyan egy irgalmatlan tehetségű muzsikusnak, mint Wilko Johnson, valószínűleg ez a hattyúdala, az utolsó album, melyen sajátos gitározását hallhatjuk. A stílusról talán annyit, hogy nem egy virtuóz gitárnyüvővel állunk szemben: szólói spontánok, semmiképpen nem lineárisak, meglepő hangfüzérekkel tarkítja azokat.

A lemez természetesen Johnsonról szól, bár Daltrey kiválóan interpretálja a gitáros dalait. Ő inkább itt vendég, nem hallom a The Who-t, de ez egyáltalán nem baj, jól áll neki ez a tisztább, tradicionálisabb muzsika is.

Pontszám: 9