Red Dragon Cartel: Red Dragon Cartel

írta Csemény | 2014.03.03.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: http://reddragoncartel.com

Stílus: Hard rock

Származás: USA

 

Zenészek
D. J. Smith - ének Jake E. Lee - gitár Ronnie Mancuso - basszusgitár Jonas Fairley - dob Vendégek: Robin Zander - ének (03.) Paul Di'Anno - ének (05.) Maria Brink - ének (07.) Sass Jordan - ének (09.)
Dalcímek
01. Deceived 02. Shout It Out 03. Feeder 04. Fall From The Sky [Seagull] 05. Wasted 06. Slave 07. Big Mouth 08. War Machine 09. Redeem Me 10. Exquisite Tenderness
Értékelés

A másolóműhelyekkel „iparosított” 21. század zenei palettájával kapcsolatban gyakran hallani a panaszt, hogy egyre kevesebb olyan zenekar vagy előadó van, aki egyéniség is egyben. Ezért különösen nagy örömmel tölti el az embert bármilyen fejlemény, melynek során egy kiváló és karakteres zenész helyzete rendeződik. Mivel a mi hősünk még csak nem is akárki, nagy figyelem szegeződött a Whisky a Go Go klubra tavaly december 12-én. Képzeletbeli fanfárok, dobpergés és tűzijáték közepette konstatálhatjuk a tényt: Jake E. Lee visszatért!

Nem újdonság, hogy a zenekarok szívesen választanak valamiféle társaságra, egyesületre utaló fogalmat névként. Többek között a Bad Company, a Grand Funk Rail Road, a Black Label Society és a Bill & Box Company után tavaly a Red Dragon Cartel is életre kelt. Nagyon kemény. A név leginkább a távol-keleti alvilág meghódítására készülő feltörekvő maffiacsoportra hajaz. Jake nem cserélte fegyverekre a gitárt, bár elnézve a vendég Paul Di’Anno elvetemült fejét, akár krimizhetnének is. A Maiden volt dalnoka mellett mikrofonvégre kapták Robin Zandert, valamint két hölgyeményt, Sass Jordant és Maria Brinket is. Mind kiválóan oldják meg a feladatukat, főleg a vendégénekes Robin illene jobban több számba is, mint az együttes frontembere. Szokatlan húzás dobosból énekest faragni, pontosabban ilyesmivel kísérletezni. Darren Smith kevésbé passzol ehhez az egyébként zseniális zenéhez, sőt egy veszélyes játékba is belevágtak a producerrel (egyébként Robinnal a Feederben is). A mélyebb hangtartományokban olyannyira lehúzzák Ozzy hangszínét, hogy azt lehetetlen nem észrevenni. Sőt a nyekergés mellett még az artikuláció hasonlósága is kísérteties. Az tény, hogy marha jól szól, de tekintve, hogy ebből az Ozzy nevű entitásból csak egy van – talán még a párhuzamos univerzumokban sem találunk hozzá foghatót –, vissza tud nyalni a fagyi.

De tereljük a figyelmet inkább Jake-re, mert róla tényleg csupa jót mondhatunk. Rögtön az első hangok visszaröpítenek 1983-ba, hiszen a Deceivedben sikerült reinkarnálni a „kutyaugatást a Holdon” Komjáthy Gyuri bácsi szakzsargonjával élve. Mielőtt még azt hinné valaki, hogy megszületett az új ’Bark At The Moon’, a Shout It Out ordítja világgá, hogy a gitárvirtuóz bizony nem horgonyzott le a ’80-as években. Bár felületes hallgatással egysíkúnak tűnhet a lemez, mégis változatos anyag született. Jake a Ratt mellett rövid időn belül fordult meg Dionál és Ozzynál is, majd a Badlands után a Wicked Alliance-ben már sajnos nem sikerült kiteljesednie. A zenekaros évek és a kényszerszünet alatt viszont, úgy látszik, rengeteg benyomás érte. Sokat nyomhatott a latban a producer Kevin Churko is, aki Ozzy utolsó két munkáján (’Black Rain’ és ’Scream’), valamint Rob Zombie, Slash és a Five Finger Death Punch lemezein is dolgozott. Churko hatása leginkább a Shout It Out-on érezhető, de a ’Scream’-es érzés fellángol az emberben a Big Mouth-t hallgatva is, lévén a riffje a Let It Die-jal cseng össze. Aztán ott van az egyik legmocskosabb dal, a Wasted is, amihez tökéletesen passzol Di’Anno vaddisznó-röfögése. A Slave is meglepő. Az elvontabb intro után berrobanó riffnél – amely az egyik legfogósabb az egész lemezen – csak néztem: ki a franc rakott be Megadethet? A War Machine-nél is tökéletesen megfigyelhető, hogy milyen zseniálisan turbózzák fel és modernizálják a klasszikus témákat. A Black Sabbath Lonerje után a Red Dragon Cartelnek is sikerült új köntösbe bújtatni az N.I.B. riffjét. A balladai vonalat tekintve az instrumentális Exquisite Tenderness színezi a lemezt, egyszerű, tiszta zongoradarabként tökéletesen beillik levezető dalnak.

Zárszóként, az egyedüli frusztráló jelenség: rettentően utálom, ha valaki zsákbamacskát próbál eladni. Elnézve Darren Smith koncerteken nyújtott teljesítményét, a stúdióban kimondottan profi munkát végeztek. D.J. barátunk ugyanis nem csak azon az ominózus bemutatkozó koncerten „alkotott hatalmasat”, hanem a későbbi koncerteken is szenvedett. Két lehetőség maradt: vagy minden koncerten részeg volt, vagy egyszerűen nem bírja elénekelni a számokat. Igazából mindegy is, hogy melyik az igazság, én csak annyit tudok biztosan, hogy ha május 5-én az A38-on nem fognak hasítani azok a magas hangok, magam fogom Darrent visszarugdosni a dobok mögé. Addig is éljen az in dubiis pro reo respondendum elve!

Pontszám: 8