Ring of Fire: Battle of Leningrad

írta TAZ | 2014.02.24.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: http://www.frontiers.it/album/5181/

Stílus: Neoklasszikus power metal

Származás: USA

 

Zenészek
Mark Boals - ének Tony MacAlpine - gitár Vitalij Kuprij - billentyűs hangszerek Timo Tolkki - basszusgitár Jami Huovinen - dob
Dalcímek
01. Mother Russia 02. They're Calling Your Name 03. Empire 04. Land Of Frozen Tears 05. Firewind 06. Where Angels Play 07. Battle Of Leningrad 08. No Way Out 09. Our World 10. Rain
Értékelés

Ring of Fire… még léteznek? – merült fel bennem a kérdés, amikor eljutott hozzám a hír, hogy idén új lemezt ad ki az amerikai székhelyű zenekar. Nem csoda, hiszen már tíz éve nem hallottam felőlük, ennyi idő alatt pedig szinte meg is feledkeztem róluk. Persze ezzel egy időben hihetetlen öröm fogott el, ugyanis anno nagy áhítattal hallgattam dalaikat – mondom ezt úgy, hogy valójában nem vagyok az a nagy neoklasszikus metal fan, mégis csípem a banda zenéjét, ami talán annak is köszönhető, hogy nem akárkik kezelik a hangszereket. A gitármágus Tony McAlpine, az utóbbi időben szinte mindenhol feltűnő hangszálkirály, Mark Boals és az ukrán származású billentyűs-zseni, Vitalij Kuprij alkotja a csapatot. Azért csak őket említem, mert Virgil Donati távozásával háromfősre apadt a társaság, őt pedig egy finn fiatalember, a Sentiment dobosa, Jami Huovinen helyettesíti.

Egy ilyen hosszú szünet után valami nagy dobással kell visszatérni – gondolhatták, erre utal a lemez témájának kiválasztása: nevezetesen Leningrád városának 872 napos blokádját éneklik meg Boalsék. A II. világháború egyik legszomorúbb történetéről van szó: a német haderő Leningrádot körbevonva, összesen több mint 1 millió embert ölt meg vagy éheztetett halálra. A város felszabadításának 70. évfordulója alkalmából ez a téma jó választás, minden bizonnyal Kuprij mester fejéből pattant ki az ötlet. Abszolút telitalálat, határozottan jobb, mint valami agyament, huszonhatod rangú fantasy történet szálait kibogozni egyesével. A tematika továbbá előrevetítette azt is, hogy ezúttal sötétebbre veszik a figurát, ami az eddigi három lemezre nem volt jellemző, szóval kíváncsian vártam, mi sül majd ki ebből.

A harcias Mother Russia indítja a lemezt, melyben a pergőn játszott ritmus és a gitár szaggatott riffelése imitálja a menetelést egyenesen a refrén felé, ahol útközben az orosz himnusz dallamfoszlányaival is szembetalálkozunk. Nos, elsőre furcsa, de tényleg belekomponálták a nótába, később többször is felbukkan a gitárszólamban, majd pedig Mark „elvtárs” is beledalol. Nekem nagyon tetszik ez a megoldás, bár abban biztos vagyok, hogy sokak füle tiltakozni fog az egykori Szovjetunió nemzeti dalának hallatára.

De van itt egy égetőbb probléma – ami mindenkinek a fülét irritálhatja –, mégpedig a hangzás! Hozzászokhattunk már a Ring of Fire kapcsán, hogy a minőségi zenei megoldásokhoz rossz megszólalás párosul, de 2014-ben ez mégis elfogadhatatlan dolog. Pedig a keverésért nem más, mint a korábbi Stratovarius-főnök Timo Tolkki felelt, sőt a basszusgitáron is ő játszik ezúttal. A Frontiers honlapja szerint a finn húrnyúzó keverte tökéletesre az album hangzását… hát, ez minimum véleményes, de lehet, hogy a nagy megemlékezés közepette előkerült egy jóféle orosz vodka, ezért nem lett tökéletes az általa végzett munka (és akkor még finoman fogalmaztam). Ennek az albumnak úgy kellene átmasíroznia rajtam, mint egy T-34-es harckocsinak – csak, hogy hű maradjak a történelmi kontextushoz. Legutóbb az új Boston lemez kapcsán fanyalogtam a megszólalás miatt, itt viszont azért bosszantóbb a helyzet, mert a zene jó, sőt kiváló, ilyen összetett és átgondolt album véleményem szerint még nem került ki McAlpine-ék műhelyéből.

Ugyanis jobbnál jobb dalok és zenei megoldások sorakoznak hadrendbe egymás után, ilyen például a They’re Calling Your Name instrumentális középrésze is, ahol Kuprij műanyag hangszínű szintiszólóját követően elszabadul a pokol. A „kötelező” szólórészek után egy szimfonikus rész készíti elő a visszatérést, ami végül egy epikus zongorapasszázsba és -zárlatba torkollik. A lemez lassabb pillanataihoz tartozik a Stratovarius Tolkki-éráját idéző, Land of Frozen Tears című ballada, ami egy gyönyörű szerzemény, bár a végét újravehették volna, mert így sikerült benne hagyni az akusztikus gitáron elkövetett fatális hibákat: az üveghangok nem szólalnak meg tisztán, sőt valamikor pontatlanul érkeznek. A következő említésre méltó pillanat a Firewind kezdete, ahol megint egy újrahasznosított zenei részletet fedezhetünk fel, ezúttal Beethoven Holdfény szonátájának felgyorsított, harmóniai kivonatával találjuk szemben magunkat. Kuprij szinte az összes dalon rajta hagyja a klasszikus zenei stílusjegyeket, amit ez a tétel is bizonyít. Ne feledjük, hogy ő eredetileg több diplomás zongoraművész, aki versenyeket is nyert fiatalkorában, szóval kivételes tehetség!

Azt, hogy nem csupán az ukrán billentyűsről szól ez a banda, többek között a tipikus McAlpine riffekkel felvértezett zárótétel, a Rain is bizonyítja, ami egy sokszínű, kicsit progosabb szerzemény, csak ez az átkozott hangzás rondít bele a képbe… megint…

Pontszám: 7