Within Temptation: Hydra

írta TAZ | 2014.01.31.

Megjelenés: 2014

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://www.within-temptation.com

Stílus: Szimfonikus metal

Származás: Hollandia

 

Zenészek
Sharon den Adel - ének Robert Westerholt - gitár (csak stúdióban) Rudolf "Ruud" Adrianus Jolie - gitár Stefan Helleblad - gitár Jeroen van Veen - basszusgitár Martinus "Martijn" Spierenburg - billentyűs hangszerek Mike Coolen - dob Vendégzenészek: Howard Jones - ének (2. szám) Xzibit - rap (3. szám) Tarja Turunen - ének (4. szám) Dave Pirner - ének (10. szám)
Dalcímek
1. Let Us Burn 2. Dangerous 3. And We Run 4. Paradise (What About Us?) 5. Edge Of The World 6. Silver Moonlight 7. Covered By Roses 8. Dog Days 9. Tell Me Why 10. Whole World Is Watching
Értékelés

A Within Temptation alaposan feltette a lécet a ’The Heart of Everything’ és a ’The Unforgiving’ című albumaival, ráadásul utóbbival szinte tökélyre fejlesztette azt a szimfonikus metalt, amit művelnek. Mert abban azért megegyezhetünk, hogy lassan már halomban állnak a különböző szimfonikus „female-fronted” bandák – nagy részük létjogosultságát ugyan megkérdőjelezném –, mégis akik kitűnnek ebből a halmazból, azok rendelkeznek saját hangzásvilággal. Ezt elsősorban a frontkislányok (hölgyek) énekstílusa, hangszíne, illetve vérmérséklete határozza meg és csak másodsorban a zene, mert az (ha rejtett módon is) valamilyen szinten az énekhanghoz idomul. Vegyük például a műfaj etalonját, a Nightwisht, ahol a rajongók az utóbbi időben pont azért vannak nehéz helyzetben, mert alkalmazkodniuk kell az aktuális énekesnőhöz. A klasszikus képzettségű Tarja után a musicales, kislányos Anette furán hatott – valószínűleg Tarja előadásában sem lennének hitelesek az Anette által prezentált énektémák –, azonban most rendeződni látszódik a helyzet, Floor Jansen remélhetőleg sokáig tagja lesz a bandának. Jelenleg talán ő illik bele legjobban a képbe, hiszen mindkét énekstílusban otthon van, sőt van dög a hangjában, amit nem lehet tanítani.

Visszatérve a hollandokhoz, Sharon énekstílusa elég nagy változáson ment át az évek során, emlékezzünk csak vissza a korai lemezekre, amiken főként áriázott, és a zene sokkal epikusabb vizeken evezett, Westerholt pedig néha, amolyan „szörnyetegként” bedobott egy-egy kósza hörgést is. Na, ez az, amitől engem kiver a víz! Szerencsére az idő múlásával ezek a dolgok sokat finomodtak, persze erre néhányan azt mondják, hogy elpuhultak, elpoposodtak, ettől függetlenül nekem így jön be és kész. Sokszor kapom az ívet emiatt a barátoktól, hogy „mi ez a rózsaszín metal?”, azonban addig nem zavarnak az ilyen jellegű beszólások, amíg vannak jó és szerethető dalok. A ’Hydra’ előfutáraként érkező Paradise is ilyen szerzemény, sőt egyenesen egy gigasláger, mely előrevetítette, hogy a ’The Unforgiving’ összetett világa után ezúttal egy sokkal letisztultabb lemezt fogunk kapni. Tarja meghívása véleményem szerint bomba ötlet volt, nagyon jól kiegészítik egymást Sharonnal, aki mára már szinte teljesen elhagyta az áriázást. A vaskos riffek, a dal húzása és fülbemászó melódiái bizakodóvá tettek, ekkor azonban még nem tudtam, hogy örömöm korai volt.

Pedig nem indul rosszul a történet, hiszen a Let Us Burn című nyitótétel egy igazi rádióbarát slágernóta, két éve ugyanúgy találkozhattunk ilyen szerzeményekkel. Csakhogy a ’The Unforgiving’-hez képest még inkább leegyszerűsödtek a dalszerkezetek, eltűnt a számokat összetartó koncepció, ennek köszönhetően a lemez 50-60 százalékán felüti a fejét a sziruposság, ami ezúttal már zavaró mértéket ölt. Ne feledjük, hogy az előző album megjelenésének idején a fanyalgók elárasztották kommentjeikkel az internetet, mondván hogy szimfonikus popra váltott a zenekar. Véleményem szerint ez a hozzászólásáradat erre az albumra nyeri el érvényét, ugyanis három éve voltak olyan dalok, mint például a Shoot In The Dark vagy a Daemon’s Fate – csak hogy kettőt említsek –, amik kellően metalosak voltak. Tovább ront az összképen az And We Run, melyben a kocsis-tuningolós Pimp My Ride című műsor házigazdája, a neves amerikai rapper Xzibit is bemutatkozik nekünk, de kérdem én: minek? Nem, nem ítélem el a műfajt, mert azt is lehet jól művelni, sőt Xzibit sem a kutyaütők közé tartozik, de itt semmi pluszt nem ad a produkcióhoz, jelenlétét csak szimpla reklámfogásnak érzem. Mellesleg a dal nélküle sem állna meg a lábán.

Azonban jó néhány erős dal is helyet kapott a lemezen. Ilyen a korábban említett Let Us Burn és Paradise, vagy a másik klipes nóta, a friss és energikus Dangerous, amelyben a Killswitch Engage egykori énekese, Howard Jones is énekel. Továbbá említhetném a szintén húzós alapokra épülő Tell Me Why-t, de még az Edge of the World lágy dallamai sem lógnak ki a képből, mind-mind zseniálisak. Ám a jó dalok ellenére sem tudtam elsőre megbarátkozni az albummal. Összehasonlítottam a régebbi felvételekkel a ’Hydra’-t és hirtelen megvilágosodtam. Olyan az album hangzása, mint a borító. Fekete-fehér, egyszerű, rendezett, kipolírozott… milyen jelzőket használjak még? Úgy érzem magam, mintha egy orvosi rendelőben járnék. Tisztaság övezi a körülöttem levő teret, minden rendezett és kéznél van: az ének, a dob, a gitárok, a withines szimfonikus elemek, de mégsem nyűgöz le ez a precizitás. A 2011 óta csak a háttérből segédkező alapító gitáros Robert Westerholt ezúttal túlságosan is alapos munkát végzett. A dalok energiája elvész valahol az éterben, nem dörrennek akkorát, amekkorát kellene, nem tép bele karomba a gitár, nem markol a szíven az érzelemgazdagság, ami kétségkívül itt is jelen van. Persze idővel kiforrja magát a dolog, és ha kellően nyitottak, illetve türelmesek vagyunk, akkor így is megérinthetnek a korábban felsorolt dalok. Remélem a 2014-ben is folytatódó nagy lemezdömpingben minden ’Hydra’ után érdeklődő zenehallgatóknak lesz elég ideje és türelme kivárni ezt az alkalmat.

Pontszám: 7