Nightwish: Showtime, Storytime (DVD)

írta Bazsa | 2014.01.27.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://www.nightwish.com

Stílus: Szimfonikus metal

Származás: Finnország

 

Zenészek
Floor Jansen - ének Tuomas Holopainen - billentyűs hangszerek Emppu Vuorinen - gitár Marco Hietala - basszusgitár Jukka Nevalainen - dob Troy Donockley - fúvós hangszerek
Dalcímek
01. Dark Chest Of Wonders 02. Wish I Had An Angel 03. She Is My Sin 04. Ghost River 05. Ever Dream 06. Storytime 07. I Want My Tears Back 08. Nemo 09. Last Of The Wilds 10. Bless The Child 11. Romanticide 12. Amaranth 13. Ghost Love Score 14. Song Of Myself 15. Last Ride Of The Day 16. Imaginaerum (outro)
Értékelés

A sajtóban megjelent információk alapján valószínűleg már mindenki összerakta a maga verzióját a Nightwish újabb nagy port kavart énekesnőváltásáról. Hogy miért így, miért akkor, és hogy egyáltalán ki a felelős a kialakult helyzetért. Abban azért megegyezhetünk, hogy Anette Olzon hirtelen és látszólag minden előzmény nélküli távozásának/kirúgásának körülményei a legkevésbé sem tiszták, mert hát voltak itt hírek sértődésről, közös megegyezésről, kirúgásról, és a teljes igazság valószínűleg már nem is fog kiderülni; de egy zenekar belső működése, döntéseik szakmai, illetve érzelmi háttere nem is feltétlenül tartozik a nagyközönségre. Mindenesetre bárki bármit is nyilatkozzon, az a tény, hogy a szétválásra a világkörüli turné kellős közepén kerül sor, igen komoly belső feszültséget feltételez. Talán jobb, ha megelégszünk ennyivel.

Ismét volt/van tehát min nyammogni, de azért azt is látnunk kell, hogy a történtek sokkal kevésbé rázták meg a rajongótábort, mint a 2005-ös énekesnő-mizéria. Nem csoda, hiszen Anette státusza közel sem volt annyira erős, mint Tarjáé, mert hát mégiscsak vele ismerte meg a világ a zenekart, és nélküle a Nightwish hangzása és arculata akkoriban elképzelhetetlennek tűnt. Utódját ennek megfelelően sokan eleve meg sem próbálták elfogadni, de meglehetősen hullámzó élő teljesítményével, a régi dalok helyenként borzalmasra sikerült interpretálásával adott is okot bőven a fanyalgásra. Nem beszélve arról, hogy hangjával eleve teljesen más iskolát képviselt, mint klasszikus képzettségű kolleginája. Éppen ezért az Anette-tel készült lemezek megítélése sem egységes, noha érdekes módon a számok azt mutatják, hogy a ’Dark Passion Play’ és az ’Imaginaerum’ minden korábbinál népszerűbbé tette a csapatot. Ennek ellenére is megdöbbentő volt, hogy a mekkora nyitottsággal és lelkesedéssel fogadták a helyettesítésére szerződtetett Floor Jansent; mintha ő lett volna az az énekesnő, akire a Nightwish közönsége titkon mindig is vágyott. Ez az oka annak, hogy a dráma ezúttal elmaradt, és a reakciók alapján csupán egy szűk réteget érintett rosszul Anette távozása. Én magam egyébként ehhez a kisebbséghez tartozom, Floor véglegesítésével kapcsolatban pedig nehéz lett volna nálam szkeptikusabb embert találni. A ’Showtime, Storytime’-on nyújtott teljesítmény azonban ha lassan is, de maximálisan meggyőzött arról, hogy Tuomasék ezúttal is jó döntést hoztak.    

 „Showtime…

2013 augusztusában, a DVD forgatásakor azonban még nem volt biztos, hogy Floor állandó tagja marad-e a zenekarnak, így az sem, hogy mit fog jelenteni ez az anyag a jövő szempontjából. Az ismert tények függvényében azonban világos, hogy tulajdonképpen egy promóciós kiadvánnyal van dolgunk, hiszen ennél jobb módot keresve sem lehetett volna találni az új felállás népszerűsítésére, illetve az esetleges kétségek felszámolására.

A DVD-t az ’Imaginaerum World Tour’ utolsó állomásainak egyikén, a Wacken Open Airen rögzítették. Európa legnagyobb metal dzsemborija – méreteiből és emblematikus státuszából adódóan – ideális helyszín, és mivel a Nightwish headlinerként lépett fel, csekély mértékben kellett csak megkötniük a fesztivál-bulikon szükséges kompromisszumokat. Vagyis egy majd’ teljes estés szettet kapunk, a 2012-es budapesti koncert látványvilágának a W:O:A színpadára optimalizált, itt-ott módosított másával, Tuomas groteszk orgonasípos billentyűállásával, vetítéssel, gyönyörű fényekkel, pirotechnikával, vagyis csatarendbe állt a teljes technikai apparátus. A program azonban jelentősen átalakult a turné során: az ’Imaginaerum’ kulcsdalai nagyjából megmaradtak (Ghost River, Storytime, I Want My Tears Back, Song Of Myself, Last Ride Of The Day), akárcsak néhány kihagyhatatlan sláger (Wish I Had An Angel, Amaranth, Nemo). Ugyanakkor a zseniális Scaretale sajnos kiesett, a legutóbbi lemez lassabb, kevésbé fesztivál-kompatibilis dalait pedig régebbi klasszikusok váltották, melyek között találunk evidensebb darabokat (Dark Chest Of Wonders, Ever Dream, Ghost Love Score), illetve olyanokat, amelyeket hosszú idő óta nem hallhattunk élőben (She Is My Sin, Bless The Child). Összességében az egész műsor pörgősebb és színesebb lett, nyilván belekalkulálták, hogy nem csupán rajongók, hanem a zenekar munkásságát felszínesen vagy egyáltalán nem ismerők előtt játszanak, de emellett a ’Wishmaster’-es, illetve a ’Century Child’-os dalokkal a rutinosabbaknak is sikerült meglepetéssel szolgálni. Mind az új – vagyis akkor még alkalmi – felállás, mind a helyszín a best of jellegű setlistet indokolta, és ez rendben is van így, más kérdés, hogy az utóbbi két turnén nyújtott kifogástalan produkciós teljesítmény fényében azért egy kicsit kár, hogy nem egy erősebb koncepcióval és saját, meghitt varázzsal rendelkező önálló bulit rögzítettek. Pedig bármelyik önálló kanyar megérdemelte volna.

A ’Showtime, Storytime’ tehát ha nem is a teljesség igényével (mint anno az ’End Of And Era’), de remekül összefoglalja azt, amit a Nightwishről nagy általánosságban tudnunk kell, így tökéletes kiindulópont lehet azok számára, akik közelebbi barátságot kötnének a csapat zenéjével, de nem tudják, hogy honnan is kezdjék. A dalokat az eredeti megjelenés sorrendjében hallgatva egyébként érdemes megfigyelni azt a fejlődési ívet, amelyet az ezen a DVD-n elhangzottakból válogatva a She Is My SinGhost Love ScoreGhost River/Song Of Myself tengely mutat meg, elsősorban a hangszerelés, a dallamvezetés, illetve a zene kifejezőerejének növekedése terén. Tuomas a ’Once’-szal ért be dalszerzőként, a minden hangjában zseniális ’Dark Passion Play’-jel és az ’Imaginaerum’-mal pedig elindult a kiteljesedés felé. Azoknak, akik a kezdetektől követik a zenekar pályáját, mindez nem nagy újdonság, függetlenül egyébként attól, hogyan viszonyulnak az újabb lemezekhez. Mert ez nem ízlés kérdése, hanem tény: ez a fiatal komponista minden egyes alkalommal felülmúlja önmagát, éppen ezért azt gyanítom, hogy hiába írt már eddig is fantasztikus lemezeket, az a bizonyos fő mű még előtte, előttünk áll.

Ugyanakkor megértem azokat is, akik az ’Imaginaerum’ bohém és színes-szagos világát már nem tudták megemészteni, mondván, hogy Tuomas ezúttal egy kicsit elvetette a sulykot. Magam is sokáig így voltam ezzel, aztán a budapesti koncert után jöttem rá, hogy ezek a dalok a hozzájuk megálmodott látványvilággal együtt állnak össze igazán. Új életre kelnek, intenzívebbé, átélhetőbbé válnak, ennek a tapasztalatnak a birtokában pedig más füllel hallgatja őket az ember. A DVD persze ezt az élményt nem tudja a maga teljességében visszaadni, de valamit azért mégiscsak megérezhet belőle az ember.

Tuomas általában véve kiváló érzékkel bánik a giccsel, sosem lépi át a jó ízlés határait, noha gyakran a legvégsőkig merészkedik, de alkalmanként az is előfordul, hogy szándékos túlzások révén már-már groteszkbe fordítja át azt. Ennek a hatásnak a felerősítésében pedig hatalmas segítséget tud nyújtani a grandiózus fény- és pirotechnika, illetve a vetítés. Minderre igazából a Scaretale volna a legjobb példa (ha rajta lenne a felvételen), de hasonló történik a Last Ride Of The Day esetében is. Az önmagában véve túlságosan is magától értetődő dal a legmegszokottabb Nightwish-kliséket sorakoztatja fel, ami az élőben hozzáadott látvány vibráló, élénk színeivel, a háttérbe vetített hullámvasúttal, a lovacskás körhintával, majd a fináléban ténylegesen túlzásba vitt, szinte bazári tűzijátékkal mutatja meg igazi valóját. Ez az egész egy nagy cirkusz, még ha ez a stúdiófelvételekből nem is derült ki egyértelműen, a koncertélmény tehát ebben az esetben ténylegesen is új impulzusokat ad hozzá lemezverziókhoz, és teszi például ezt az eredetileg hatásvadász dalt rendkívül hatásossá. A DVD tehát azok számára is megadja a kulcsot az efféle újraértelmezéshez, akiknek erre élőben nem volt lehetőségük.

Azonban a legtöbben valószínűleg mégiscsak arra kíváncsiak, hogyan teljesít az időközben a zenekarhoz hivatalosan is csatlakozott Floor Jansen. Az Anette-tel készült lemezek, különösen a ’Dark Passion Play’ nagy barátjaként elég rosszul érintett a holland művésznő érkezésének híre, részben a kései Nightwish hangzása (melyben hatalmas szerepet játszott az emberközeli, rendkívül szép tónusú énekhang) iránti önfeledt rajongás, részben pedig a Floor – felszínesen ismert – múltjából táplálkozó előítéletek miatt. Mert őszintén szólva a francnak se hiányzott az áriázás – nem mintha egyébként ne imádtam volna Tarját is annak idején –, és bár első hallásra is egyértelmű volt, hogy Floor szakmai értelemben (beleértve a sokszínűséget, a hangképzést, a hangterjedelmet és a kifejezőképességet) a messzi távolból integet Tarjának, Anette-nek meg aztán végképp, jó néhányszor végig kellett magamat rágnom a DVD-n, mire egyáltalán a gondolattal meg tudtam barátkozni. Aztán nem sokkal később megtört az ellenállás, a technikai tudás tisztelete pedig kislányos lelkesedésbe csapott át. Mert Floor bizony tökéletesen passzol a Nightwish zenei világához, és túl azon, hogy kisujjból rázza ki elődei énektémáit, elképesztő ereje és tere van a hangjának, ami korábban nem tapasztalt dinamikát ad hozzá az amúgy is kiváló dalokhoz. És hála a magasságosnak, hogy noha a képzettsége megvan hozzá, csak akkor erőlteti az operás áriázást, amikor feltétlenül muszáj. Vagyis összességében könnyűzenei stílust hoz, azon belül pedig rendkívül széles skálán mozog, legyen szó akár vadabb rekesztésről, akár lírai, lágyabb dallamokról. Egyetlen negatívumként talán annyi hozható fel, hogy hangszíne nem annyira egyedi, mint amilyen például Anette-é volt, de ez egyfelől ízlés kérdése is, másfelől pedig itt ugyebár már meglévő alapanyagból kellett dolgoznia. Így nem mutathatta meg, hogy ki is ő valójában, vagyis a dolog ténylegesen perdöntő része még hátravan; nevezetesen az, hogy milyen lesz az ő orgánumára komponált új Nightwish, hogy mennyire működik majd együtt Tuomas következő víziójával, vagy éppen milyen irányba mozdítja el azt. Rengeteg a kérdés, és rengeteg idő, mire választ kapunk, de az eddig felmutatottak alapján bízhatunk abban, hogy ebből valami nagyon-nagyon jó fog kisülni.

Floorral egy időben a zenekart élőben kisegítő Troy Donockley is teljes jogú tagja lett a Nightwishnek, de a tényközlésen túl nem sokat lehet ehhez hozzáfűzni. Nem teljesen világos, hogy minek kellett még egy dudás a csárdába, hiszen sem a sorlemezeken, sem a DVD-n nem kapott akkora szerepet, ami bevételét igazán indokolta volna. Kis mennyiségben, érdekességként (mint ezen a felvételen) nincs baj vele, de a budapesti koncert tanúsága szerint – ahol összesen hat dalt fújt végig – így, a Tuomastól/samplerről érkező többi nagyzenekari szólamból kiemelkedve egy bizonyos idő után nem színesít, hanem idegesít; mintha csak a Titanic fedélzetén üldögélnénk. A turnévideó alapján Troy egyébként egy szimpatikus fickó, de ennyi erővel Ewót, a zenekar menedzserét is bevehették volna, például főkolomposnak.

Ami a technikai megvalósítást illeti, a ’Showtime, Storytime’ koncertfilmként nem egy különösebben nagy durranás, nem sokban tér el azoktól a fesztiválok által a neten közzétett felvételektől, melyeket a kivetítés, illetve a stream miatt amúgy is rögzített anyagokból állítanak össze – csak hát rendesen össze van vágva, és természetesen ezerszer jobban szól.

Extrák:

A koncert DVD extrái között két már jóval a megjelenés előtt nyilvánosságra hozott élő felvételt találunk: az I Want My Tears Backet Helsinkiben, a Ghost Love Score-t pedig Buenos Airesben forgatták. Ezek elsősorban azért érdekesek, mert Floor beugrása után nem sokkal készültek, másfelől pedig remekül mutatják a Nightwish európai és tengerentúli népszerűsége közti – jelentős – különbséget.

…Storytime”

A második korong a 2012 januárjától 2013 augusztusáig tartó időszak, vagyis az ’Imaginaerum World Tour’ dokumentációja. Rendkívül okos húzás, hogy a szűk kétórás turnéfilm nem kronologikusan halad végig az eseményeken, hanem Anette kiválásával és Floor érkezésével indul, majd visszaugrik egészen a körutat megelőző próbákig és a turnényitó titkos buliig, majd az Egyesült Államokbeli bemelegítő koncertek, az európai etap és a nyári fesztiválok után – a tengerentúli szakasz első felét kihagyva – vesszük fel ismét fonalat. Nagyon érdekes lett így a végeredmény, de kérdés, hogy eredetileg is ez volt-e az alkotók koncepciója, vagy dramaturgiai okokból tartották szükségesnek az időrend megkavarását. Az anyag összerakása közben ugyanis Anette közleményt adott ki, mely szerint semmilyen formában nem kíván szerepelni a filmben, ami túl azon, hogy további kérdéseket vet fel az eddig is elég homályos szétválással kapcsolatban, történetvezetés szempontjából sem elhanyagolható körülmény. Tuomasék mindenesetre eleget tettek a kérésnek, így nincsenek Anette-interjúk, nem ismerhetjük meg a véleményét, nem láthatjuk a zenekarral a turnébuszban, de még a stúdió-, illetve koncertfelvételekről is törölték a hangsávjait, és a képanyagot is úgy szerkesztették össze, hogy egy pillanatra se jelenjen meg rajta. A turné első feléről – ami összesen tíz hónapot jelent, ezt ne felejtsük el – készült koncertsnitteknél egyenesen kínos, ahogy a kamera (pontosabban a vágó) kerülgeti a frontasszonyt, és a tudat, hogy egyébként mégiscsak fent áll a színpadon, egyszerre szomorú és nagyon-nagyon kényelmetlen.

Mellékesen tenném hozzá, hogy ha ezzel az időkezeléssel a sztori élét akarták tompítani, akkor azt kell mondjam, hogy nem jártak sikerrel, pontosabban a magam részéről nem tudom eldönteni, hogy az a verzió a drámaibb, amit látunk, vagy az, amit láthattunk volna, amennyiben a filmbeli események a valóságnak megfelelő sorrendben követik egymást. Az érintettek oldaláról ugyanakkor az is teljesen nyilvánvaló, hogy ez az eljárás az önvédelem eszköze, ami legalább annyira érdeke Anette-nek, mint a zenekarnak – főleg azért, mert a háttérben valószínűleg olyan személyes és szakmai feszültségek állnak, amelyek okait talán jobb is, ha sosem ismerjük meg teljes valójukban. A kitálalás talán még többet ártott volna, ezért nem hangzanak el konkrétumok a tagokkal készített interjúkban, meg hát Anette (és véleményének) hiánya miatt elég visszásan sült volna el, ha részletes elemzést kapunk a történtekről. Persze az egyoldalúság óhatatlanul is azt eredményezi, hogy Anette tűnik fel negatív színben (amit ugyanakkor saját magának köszönhet), de hogy pontosan mi áll a dolgok mögött, arról az ex-frontasszony által kirobbantott nyilatkozatháborúból ma már sokkal többet tudunk, mint amennyi ebből az anyagból kiderül. Mindent összevetve azt gondolom, hogy a legtisztább, legkorrektebb megoldás az lett volna, ha ez a dokumentumfilm egész egyszerűen meg sem jelenik. Mert – mindent vagy semmit alapon – ha már betekintést engedtek a színfalak mögé, akkor nem ártott volna, ha mutatnak is valamit, függetlenül attól, hogy a dolognak ez a része Anette-en bukott meg, és nem a zenekaron.

Persze ez csupán a szétválás szempontjából problematikus, mert egyébként egy izgalmas anyaggal van dolgunk, benne mindennel, amit a hasonló turnéfilmeken látni lehet: utazással, a technikai apparátus bemutatásával, zenekari majomkodásokkal, szabadidős programokkal, a zenészekkel és a stáb tagjaival készített interjúkkal, és egy csomó egyéb érdekességgel. Ezek közül egyetlen epizódot, a turné denveri állomásának drámáját érdemes kiemelni. A történet nagyjából ismert: Anette egy súlyos betegség következtében a koncert előtt kórházba került, végül az észak-amerikai körúton a Nightwisht kísérő Kamelot két vokalistája, az Amaranthe-ból ismert Elize Ryd, illetve Alissa White-Gluz, a The Agonist énekesnője ugrott be, hogy meg tudják tartani a bulit. A kuriózumnak számító fellépésről készült videók bejárták a világhálót, arról azonban eddig csupán sejtéseink lehettek, hogy milyen állapotok uralkodhattak aznap a backstage-ben. Mondanom sem kell, hogy még nézni is iszonyú azt a küzdelmet, ahogy az általában óramű pontossággal működő, itt azonban darabjaira hullott produkció tagjai igyekeznek menteni a menthetőt. Ilyesmit aztán ritkán láthat az ember, de szerencsére végül jól sült el a dolog, a zenekar pedig minden tiszteletet megérdemel, amiért a rendelkezésre álló minimális idő alatt képesek voltak összerakni ezt a bukdácsoló, mérsékelten színpadképes, de feltételezhetőleg nagyon hangulatos műsort.

Pontszám: 8.5