Royal Hunt: A Life To Die For
írta Adamwarlock | 2014.01.18.
Megjelenés: 2013
Kiadó: Frontiers Records
Weblap: http://www.royalhunt.com/
Stílus: szimfonikus metal
Származás: Dánia
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Érezhető, hogy Dánia (és egyben Japán) kedvenc melodikus/szimfonikus metal csapata, a régi nagy kedvenc Royal Hunt új erőre kapott. Ennek okát valószínűleg D.C. Cooper énekes visszatértében kell keresnünk, de az is előfordulhat, hogy Andre Andersen billentyűs-zeneszerző, a csapat Presser Gábora csak új lendületet érez magában. Bár nem mondhatjuk, hogy a Royal Hunt bármikor is eltűnt volna, hiszen 1992 óta folyamatosan ontják a lemezeket, de Cooper újbóli csatasorba állításával mintha nagyobb reflektorfénybe kerültek volna. Ehhez azért kellett, hogy a Mark Boals-korszak megosztotta a közönséget, így egy hőskori arc visszatérése, aki ráadásul hihetetlen karizmával rendelkezik, hatalmas dobásnak számított a banda történetében. El is jutottunk tehát 2013-ig, amikor is a régi-új Royal Hunt eme felállásának második nagylemeze végül is meglátta a napfényt. Az ’A Life To Die For’ egyenes folytatása mind hangzásban, mind hangulatában a 2011-es ’Show Me How To Live’-nek, ami cseppet sem baj, hiszen két éve az album meglehetősen nagy sikert aratott.
Igazából minden tekintetben egy esszenciális Royal Hunt lemezt tartunk a markunkban, ami talán teljesen bejárja az együttes pályafutásának összes állomását. A rockos ritmusszekcióhoz továbbra is szimfonikus hangzás dukál, amire D.C. szépen ráénekli a már-már popos énekdallamokat. Az eredmény szerintem megosztó, ahogy mindig is az volt. Rengeteg egyszeri rocker kifut a világból, ha meghallja, míg mások értékelik Andersen kifinomult precizitását és játékosságát. Én is az utóbbi állásponton vagyok, azonban kicsit már számomra is feltűnő volt, hogy el kell telnie 13 percnek – az amúgy sem túl hosszú – lemezből, hogy az első értelmes gitárszóló szembejöjjön, és ez a találkozás is mindössze egy köszönésre volt elegendő. Nos igen, Andre kissé túl komolyan vette a szimfonikus szót, így a metal rész háttérbe szorult.
A legnagyobb bajom a rengeteg neoklasszikus betéttel (pedig a csapatnak ez a sajátja – most viszont soknak éreztem), és a fejét néhol felütő szirupossággal volt, pedig nem egy kiváló dal húzza egyértelműen a pozitív összkép felé a végső ítéletet. Mindjárt itt van például a címadó tétel gitárral kibélelt monumentalitása és megkapó refrénje, vagy a Running Out of Tears melodikus dallamvezetése és a One Minute Left to Live sodró lendülete. Azonban a Sign of Yesterday kezdőriffje olyan, mintha a Korda-Balázs duó írta volna egy rosszabb pillanatában, a Won’t Trust, Won’t Fear, Won’t Bag pedig szimplán unalmas. Abba meg most nem mennék bele, hogy a mélyeket még mindig méltatlanul hanyagolják a keverésnél.
Tehát kettős képet mutat a lemez. Egyrészt jó hallgatnivaló, mert mégiscsak egy olyan csapatról van szó, amelyik még a legnagyobb hibái elkövetésekor is minőséget produkált, azonban ez nem mindig elég a sikerhez. Jók a dallamok, de nem annyira direktek és fülbemászók, mint az előző lemezen, ahhoz pedig nem elég mély ez a zene, hogy az „idővel majd beüt” kategóriába tartozzék. Érdemes beszerezni, mert mégiscsak Royal Hunt, méghozzá D.C. barátunkkal, aki olyan, mintha megcsapolta volna a fiatalság kútját, főleg az élőben nyújtott teljesítményét látva, viszont én cseppet sem érzem olyan erősnek ezt a kiadványt, mint a 2011-es reunion korongját. Több is veszett Mohácsnál, a Royal Hunt továbbra is Royal Hunt marad, és azt az atmoszférát, ami naggyá teszi őket, még nem sikerült levetkőzniük. És ez is valami.
Legutóbbi hozzászólások