The Cadillac Black: The Cadillac Black

írta Hard Rock Magazin | 2014.01.04.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Nobody Buys Records

Weblap: http://www.thecadillacthree.com

Stílus: Country fuzz, southern rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Hatalmas nagy arccal, töredelmesen bevallom, hogyha én nem vagyok, Magyarországon sok ember lehet még ma se ismerné a Blackberry Smoke-ot. Most, hogy így jól kibunkóskodtam magam, elmondom, hogy miért. Anno 2006 tájékán elvetődtem ki tudja hányadik ZZ Top koncertemre, ahol is a Blackberry Smoke volt az előzenekar. Azonnal szerelem szövődött köztünk, és mint jó zenét szerető ember, elkezdtem terjeszteni az igét, így számos rajongója lett ennek a georgiai bandának otthon is. Az ember azt hinné, kétszer nem történik meg hasonlóan a csoda. Pedig de! Tavaly nyáron, mit ad isten, megint ZZ Top bulira mentem, és ugyanúgy feltettem a kérdést magamnak, mint anno a Blackberry Smoke-kal kapcsolatban: ki a búbánat az a The Cadillac Black? Aztán kijöttek a fiúk és belecsaptak a lecsóba, és ugyanúgy megvettek kilóra, mint anno a Smoke. Szóval valamit tudnak a ZZ Topos öregek szervezői, ha két ilyen bitang erős tehetséget beszerveztek előzenekarnak. Mondanom se kell, azóta hatalmas rajongója vagyok a nashville-i redneckeknek is, ezért szeretném elkövetni azt a merényletet, mint anno a Blackberry Smoke-kal. Azaz felhívni a figyelmet és rajongókat szerezni ennek a kitűnő és tehetséges southern bandának, akik azóta The Cadillac Three-re változtatták a nevüket jogi problémák miatt.

A The Cadillac Black saját magáról elnevezett bemutatkozó albumát még 2012 decemberében adta ki, de a jelentős késés ellenére létjogosultsága van, hogy írjak róla pár sort. Az album borítója végtelenül puritán, ami nem feltétlen jó egy fiatal, kezdő bandánál: a borító alapján már klikkelnek is tovább az emberek, hogy más csemege után nézzenek. A belső kiszerelés hasonlóan szegényes, pár kép és a szükséges infók, de itt legalább a képek miatt van sejtése az embernek a zenei irányról. Az ár viszont abszolút kellemes (Walmartba 8 dolcsiért vesztegetik a CD-t, míg a letöltés 11 dodó). A külső után nézzük a zenét, hiszen úgyis az a lényeg. A banda már rögtön az első számnál eloszlatja a kétségeket afelől, hogy honnan származik és milyen muzsikára számíthatunk tőlük. Tipikus southern kezdés, ahol egyből az arcodba kapod a dobro jellegzetes hangját, ami az egész lemezen uralkodik a steel gitárral egyetemben. A miheztartás végett a dal címe: „Déli vagyok” (I’m Southern). A középtempós számnak minden ritmusa árasztja a fülledt, mocsártól bűzlő déli érzést és a szöveg is a délvidéki életformáról és annak hagyományairól szól – a refrén pedig nem bonyolítja túl a dolgot a „déli vagyok és ez nem az én hibám” sorokkal.

Utána rögtön be is jön az album legjobb nótája, a Tennesse Mojo. Milliószor meghallgatva is rücskös libabőrt húz a zacsimra a legvadabb júliusi hőségben is. Hihetetlen, hogy egy kezdő banda így ráérez erre a dirty feelingre. A nótát hallgatva és a szemed lecsukva azonnal egy mocskos memphisi kocsmába képzeled magad, ahol fülledt, izzasztó melegben akkora seggű pincérnők szolgálják fel a Jacket, hogy a valaguk árnyékában elfér egy kamion. Fantasztikus húzása van a Mojónak, amiben bődületes southern hangulat száguld feléd. Igazi remekmű, csak a legnagyobbakkal lehet egy lapon emlegetni a dalt: egyszer klasszikussá fog válni, efelől nincs kétségem. A The Cadillac Black azért elkalandozik a country és a blues felé is. A lemeze közepe felé a country-s nótákra fekszenek rá, mert ilyen gyökerekkel is büszkélkedhetnek a fiúk. De nem a csili-vili popos country-t kell elképzelni (amivel amúgy nincs bajom), hanem inkább a tradicionális country-t, természetesen berockosítva. Kellenek ezek a könnyebb dalok is, mert a millió country rádióadónak is kell valamit játszania Nashville-ben. A hangulat itt is fantasztikus, a riffek csodásak, a dallamok lábmozdítóak, és megint csak a déli életvitel köszön vissza a szövegekben, meg persze a bulizás.

A lemezen találhatóak bőven bluesos szerzemények is, mint a Down To The River, ahol az énekes a fekete bluesénekesek hangján kesereg. Ez is vérbeli remekmű, bármelyik baptista templom repertoárjába belefér a kicsit vallásos szövegével. Ha már az énekest szóba hoztam, muszáj megemlítenem, hogy különleges tónus rejtőzik a hangjában és persze még különlegesebbé teszi a déli akcentusa is. A helyiek beszélik ezt a nyelvet, amit úgy hívnak, hogy hillbilly. Az album egyébként végig erős, nyoma sincs a töltelékdaloknak. Kiemelném még a Days of Goldot, ami tipikus autentikus helyi zene, és az I’m Rockin’-t, ami egy sodró lendületű gyöngyszem. A végére hagytak lassúbb témákat, de ott is sikerült kreatívnak maradniuk. Nem unalmas balladázás, hanem ritmusos, szelíd, bólogatós nóták ezek, ahol az énekes hangja igazán kiteljesedik a benne rejlő gospel-bluesos fikcsivel. Az album hangzása csillagos ötös, egy röpke pillanatra sem találtam benne kivetnivalót, ami a nashville-i hangmérnökök pazar munkáját dicséri már nem először.

A trió minden tagja profi módon kezeli a hangszerét, amit azóta élőben is volt szerencsém megtapasztalni. A banda felállása amúgy igazi unicum, mert ritkán látni olyan együttest, ahol egy gitár, egy slide gitár és egy dob az összes hangszer. Megmondom őszintén, élőben voltak kétségeim, de a srácok igen hamar meggyőztek, hogy elég hangszer van a színpadon így is. A lemezértékelésnél és az osztályzásnál viszont próbálok független maradni, ami igen nehéz, mert a szívem szerint nyomnék rá egy tízest. De nem tehetem, mert még elbíznék magukat… kilencest meg azért nem adok, mert egy kicsit túl sok a southern feeling, túl szájbarágós. Ami egyébként nekem borzasztóan bejön, de legyünk semlegesek, lássuk a hibákat is. Szóval adok rá egy bitang erős nyolcast és ajánlom minden southern zenét kedvelő embernek: nem fog csalódni, azt garantálom!

Pontszám: 8