Henrik Freischlader: Night Train To Budapest

írta Bigfoot | 2013.12.26.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Cable Car Records

Weblap: http://henrik-freischlader.de

Stílus: Rhythm 'n' blues

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

A kitűnő kezű német gitáros ezúttal nem zenekara, hanem saját neve alatt adta közre legújabb dobását. Tette mindezt azért, mert arra vetemedett, hogy a billentyűspark kivételével valamennyi hangszert ő szólaltat meg a korongon, igaz, nem először cselekedett ilyet pályafutása során. Talán kihívásból, esetleg anyagi okok miatt döntött az egyszemélyes show mellett – ha lesz lehetőségem, megkérdezem tőle. Tudom, hogy a hazai rádiók a dalait nem fogják játszani, a kereskedelmi tévécsatornák nem fognak beszámolni a jövő tavaszi koncertjéről, az újságok nem az ő fényképeivel lesznek tele, hiszen ő „csak” egy muzsikus. Pedig ez az album egy kicsit rólunk, nekünk szól. A borítón is láthatjuk a Henrik mögött a Vasúti Összekötő Hidat, és hát a cím is önmagáért beszél.

Összehasonlítva a tavaly megjelent ’House In The Woods’ albummal, a mostani lemez mintha egy kicsivel melodikusabb, jobban befelé forduló, és több meditatív szólót vonultat fel. A Point of View-val lazán, funkosan kezdődik, hasonló ritmusban, mint a Led Zeppelin ’Physical Graffiti’ albumáról a Trampled Under Foot. Az Everything Is Gone lazán, dallamosan kezdődik, aztán a végére marad egy jókora tekerés, a Caroline viszont egy szép szerelmes ballada. A Better Man is szögletesen indul, itt a refrén lágyul el, úgy fest, ügyesen használja ez a srác a dallamokat. Henrik persze, hogy nem felejtett el gitározni.

Teker, tépi a húrokat, de például a Thinking About You hosszú pszichedelikus bluesában nagyon érzelmesre veszi a figurát. Érdekes a szerkesztés, mert ezután még egy blues ritmusú nóta jön, a Down The Road, ez viszont húzósabb, földbedöngölő energikus nóta. A Gimme All You Got az album talán legkeményebb szerzeménye, engem egy kicsit a Whitesnake Hit ’n’ Run című 81-es dalára emlékeztet, de ahogy Henrik a gitárt kezeli, Hendrix leginkább itt kúszik be a képbe. Az If This Ain’t Love-val lelazulunk, utána viszont következik a csúcspont, a My Woman. Ez a halk bluesballada a visszafogott énekkel, a sorokhoz odapakolt rendkívül finom gitárcsípésekkel akár tananyag is lehetne azoknak, akik gitározásra adják a fejüket. Hihetetlen, ahogy újra a húrokkal fejezi ki érzéseit. A Shame hasonló a Gimme All You Got-hoz, itt még a blues sémáját is végigviszi a dalban. Az album végén a Your Loving Was So Good újabb savas utazásra invitál minket. Nincs megnyugvás, laza levezetés, a sztori pörög tovább, izgalommal várhatjuk Freischlader következő dobását. 

Akárcsak előzőleg, Henrik ezúttal sem tud vagy nem is akar Jimi Hendrix szellemétől szabadulni. Nem olyan féktelen, mint a nagy példakép, de gitárhangzása, egyes szólói, szóval az egész hangszerkezelés egyértelművé teszi, hol kell keresni a forrást. Az énekhang viszont nem olyan kántálós-motyogós, talán enyhén Lenny Kravitz-ot idézi.

Pontszám: 8