Boston: Life, Love & Hope

írta TAZ | 2013.12.17.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: http://www.bandboston.com

Stílus: AOR

Származás: USA

 

Zenészek
Tom Scholz - gitár, basszusgitár, billentyűs hangszerek, dob, vokál, ének (8.) Brad Delp (†- 2007) - ének (2, 4, 9.) Tommy Decarlo - ének (5, 7, 10.) David Victor - ének (1.) Louis St. August - ének (1.) Kimberley Dahme - ének (4, 6, 10.), fuvola (10.) Jude Nejmanowski - ének (7.) Gary Phil - gitár (5.), vokál (8.) Jeff Neal - vokál (5.) Curly Smith - szájharmonika (7.) Beth Cohen - vokál (10.)
Dalcímek
1. Heaven on Earth 2. Didn't Mean to Fall in Love 3. Last Day of School 4. Sail Away 5. Life Love and Hope 6. If You Were in Love 7. Someday 8. Love Got Away 9. Someone (2.0) 10. You Gave Up on Love (2.0) 11. The Way You Look Tonight
Értékelés

Hosszú idő után újból elérkezett a pillanat, amikor a rajongók egy friss Boston lemezt vehetnek a kezükbe, ugyanis a nem túl sikeres, 2002-es ’Corporate America’ után idén megjelent a ’Life, Love & Hope’ című korong. Tom Scholz, aki méltán híres a maximalizmusáról, egyáltalán nem kapkodta el a dolgot, hiszen 11 évet kellett várni erre a kiadványra. Azt azonban tegyünk hozzá gyorsan, hogy időközben rengeteg meghatározó esemény történt a csapat háza táján. A legtragikusabb és legszomorúbb mindezek közül, hogy a zenekar ikonikus alakja, az énekes Brad Delp 2007-ben öngyilkosságot követett el. Mindezek után rengeteg változott a felállás is – a legnagyobb név, aki egy időre beszállt a csapatba, az Michael Sweet a Stryperből. Azonban 2011-ben ő is kilépett, hogy saját együttesére fókuszáljon, így tényleg nagy felkészültségre volt szüksége bárkinek ahhoz, hogy meg tudja mondani, hogy kik is alkotják pontosan a zenekart. Egy biztos, a csapat motorja, Tom Scholz sziklaszilárdan kitartott a Boston mellett, sőt elkezdte írni az új album dalait is. Néhány hónappal ezelőtt jelentette be, hogy szeretne visszatérni a zenekar gyökereihez, így minden dalt analóg szalagra rögzített, illetve ugyanazokkal az eszközökkel dolgozott, mint az elmúlt 35 évben. Ez jó előjelnek bizonyult, hiszen remek lemezekkel ajándékozott meg minket a banda, melyekről egyébként egy rendkívül jó összefoglalás is született korábban oldalunk hasábjain, amit érdemes minden Bostont ismerőnek és nem ismerőnek is átolvasni. Ha pedig túl vagyunk az előbb említett recenzión, esetleg újból meghallgattunk néhány klasszikus dalt is a múltból, akkor nekivághatunk az újból a régi típusú UFO-s borítóval támadó lemeznek!

Az album felvezetőjeként nyilvánosságra hozott Heaven On Earth nyitja a korongot, ami színtiszta Boston-féle arénarock-sláger, lágy, fülbemászó refrénjét nagyon nehéz kiverni a fejünkből, ha már egyszer meghallgattuk. Azonban örömöm tiszavirág életű, mert a hangzás viszont elég halovány, sőt kifejezetten gyenge! Igazából nem értem, hogy mire gondolt Scholz, amikor a tradicionális Boston hangzásra gondolt, mert ez egyáltalán nem az. A pergő halkan puffan, a cinek pedig úgy szólnak, mintha evőeszközökkel játszanának rajta, éles és vékony, hosszú távon hihetetlenül az agyamra ment, úgyhogy fél távnál leállítottam az albumot és tartottam egy rövid pihenőt. Azonban ez még csak a kezdet, hiszen nagyon aránytalan a keverés is, rendkívül előtérben van az ének, szinte elnyomja a hangszereket. Egyedül a gitárhangzás az, amire nem lehet panasz, bár azt kell, hogy mondjam az első lemezes Peace of Mind vagy a Rock ’n’ Roll Band azért ennek is odaver rendesen. A reményekkel teli és jó muzsikára szomjazó rajongó egyébként e fölött még szemet is tudna hunyni, de sajnos a folytatás nem elég meggyőző. Kapunk három dalt Brad Delp énekével, ami kicsit megnyugtatja hallójáratainkat, de ha jól a kút mélyére nézünk, akkor láthatjuk – és hallhatjuk –, hogy ezek bizony az előző albumon is szerepeltek és bár hiába vannak újra hangszerelve, újrarögzítve Tom Scholz által, nem hogy jobban, hanem még rosszabbul szólnak. Igazából teljesen felesleges volt rárakni őket a lemezre, ugyanis az időkitöltő szerepen kívül nem sok jelentőségük van. Nem új dal a Last Day of School sem, mivel néhány éve már elhangzott a Massachusettsi Műszaki Egyetem 150. évfordulójára szervezett ünnepségen, igaz akkor orgonán. Egy instrumentális dalról beszélünk, ami kevés izgalmat hordoz magában, nem igazán sikerült felszítani az egykori progresszivitás lángját ezzel a tétellel.

Az album egyébként valahogy nem áll össze egységes egésszé, kicsit szétszórtnak találom, olyan, mintha egy demófelvételt hallgatnék. Ezt az érzést különben az is erősíti, hogy rengeteg énekes szerepel rajta. David Victor, Luis St. August, Kimberley Dahme (korábbi basszusgitáros), Tommy Decarlo (a zenekar jelenlegi énekese) és Jude Nejmanowski is tiszteletét teszi a korongon. A női énekessel megtámogatott dalok egyébként tetszenének is, hogyha nem lennének olyan langyosan ragadósak, sziruposak. Egyszerűen hiányzik az energia, a progresszió és az égbekiáltó dallamok a dalokból, vagyis mindaz, ami miatt a Bostont szeretjük. Nagyot csalódtam ebben a lemezben, nem hinném, hogy a jövőben újból előveszem, inkább vigasztalódom a debütalbummal vagy a ’Third Stage’ című koronggal, esetleg a napokban kiadott karácsonyi dalocskával, hiszen még ez az egy szál nóta is többet ér, mint az egész album.

Pontszám: 5.5