The Rolling Stones: Sweet Summer Sun - Hyde Park Live (DVD)

írta Bigfoot | 2013.11.25.

Megjelenés: 2013

 

 

Kiadó: Eagle Rock

Weblap: http://www.rollingstones.com

Stílus: Rolling Stones

Származás: Nagy-Britannia

 

Zenészek

Mick – ének, gitár, herfli
Keith – gitár, ének
Charlie – dob
Ronnie – gitár

Vendégzenészek:
(A másik) Mick – gitár (Midnight Rambler, Get No)
Darryl Jones – basszusgitár
Chuck Leavell – billentyűsök, ütősök, vokál
Bernard Fowler - vokál, ütősök
Lisa Fischer - vokál
Bobby Keys - szaxofon
Tim Ries - szaxofon, billentyűsök
Matt Clifford - vadászkürt, billentyűsök

Dalcímek
1. Start Me Up 2. It's Only Rock 'N' Roll 3. Street Fighting Man 4. Ruby Tuesday 5. Doom and Gloom 6. Honky Tonk Women 7. You Got the Silver 8. Happy 9. Miss You 10. Midnight Rambler 11. Gimme Shelter 12. Jumpin' Jack Flash 13. Sympathy for the Devil 14. Brown Sugar 15. You Can't Always Get What You Want 16. (I Can't Get No) Satisfaction
Értékelés

Amikor Bill Clintont 1993-ban beiktatták, sokan azon mosolyogtak, hogy az amerikai elnök fiatalabb, mint Mick. Nos, a jelenlegi pedig akár a fia is lehetne. Hát, igen, Mick hetven, Keith is, Charlie hetvenkettő, a taknyos Ronnie csak hatvanhat, de nem bírnak leállni, immáron ötvenegy éve ezek a büdös kölykök. Nem szépültek meg az évek során, a ráncok csak mélyültek. Hogy egy zenekarba négy ilyen fejet hogy lehetett összeszedni, főleg Keith viszi a prímet… Egy fazonversenyben, ha külön-külön elindulnának, szép helyezéseket érnének el, de együtt…

Nos, a Stones 44 év után visszatért a Hyde Parkba. Az a bizonyos ’69-es koncert nem egy vidám emlék, mert előtte nem sokkal holtan húzták ki Briant az úszómedencéjéből, így az ő emlékére muzsikáltak a Másik Mick-kel, aki itt mutatkozott be a nagyérdeműnek. Felszállt ezer lepke… Jelen esetben szó nincs gyászról, csak egy vidám nyári buliról, egy turnétemető fellépésről, ami még bőven világosban kezdődik. A park tele, a hangulat a tetőfokon, nagypapik, nagymamik, apucik, anyucik, lányok fiúk együtt villáznak ennek a négy vén marhának, különösen Micknek… Túl a hetedik ikszen még most is rázza a vékony seggét, és a százezer ember beindul a kétes szexualitású mozdulataitól. A siker biztos, hiszen nyolc éve nincs új lemez, csak pár új dal, abból is egyet tolnak el, a különben jól sikerült Doom & Gloom-ot. A Miss You-t most sem bírják kihagyni, hogy szakadjon le az ég. Nem értem, miért ragaszkodnak évtizedek óta ehhez a diszkóba való borzalmas nyekergéshez! A többi azért a hatalmas életmű legcsillogóbb gyöngyszemeiből alkotott füzér. Semmi katarzis, a tempó öreguras, de ha én járókeret nélkül tudok mozogni ennyi idősen, és nem piszkítok magam alá, akkor elégedett leszek.

 

 

Még Keith is szót kap, elénekel két nótát, a You Got The Silvert és persze hogy a Happy-t az ’Exile’ albumról. Ha Keith belép egy ajtón, akkor maga a rock and roll lép be… nem tudom, hol olvastam, ezt a bölcsességet, de az ő életében minden benne van: házasságok, válások, heroinfüggőség, vér-transzfúzió, pia, halálfejes gyűrű, szóval egy eleven rock and roll értelmező kéziszótár a fickó. Azokat a gitárriffeket csinálja valaki utána… Charlie-n látszik, hogy baromira unja az egészet, ez azonban már több mint 50 esztendeje így van. Legszívesebben egyenként valagba rúgná az előtte ugráló három majmot. Amikor Mick bemutatja a bandát, próbálja Charlie-t rávenni a beszédre, csak egy „Hello”-ra telik tőle. Ronnie a legújabb tag – immáron negyven éve – jobban szólózik, mint Keith, bár az utóbbi elmondása szerint „külön-külön egyformán szarok, de együtt utánozhatatlanok”. Nos, jelentem, a Stones még most sem technikás muzsikusok gyülekezete, de ki nem szarja le? Meg különben is, egy csomó vendégzenész ott a színpadon. Sőt a You Can’t Always Get What You Want végére még egy női kórust is betolnak, hogy autentikus legyen az egész.

Apropó, a másik Mick… 44 év után ő megint itt van. „A kör bezárult.” – mondta Keith. Nos, faszikáim, újra a tett színhelyén esz a fene benneteket. A nagy kedvenc, a Midnight Rambler azért rendesen odavág három gitárral. És már megint itt a Get No a végére. Konfettivel, tűzijátékkal, meg a rosseb tudja még mit nem vetnek be. A Stones rockja hosszú évtizedek óta tetemes mennyiségű parasztvakítással jár együtt, manapság még interaktív is, hogy oda ne rohanjak. „Inkább meghalok, mint negyvenévesen a Get No-t énekeljem.” – Mick, ezt 40 éve mondtad. Mi van, nem bírsz magaddal, de ahogy látom, a másik három sem. Megtöltöttétek a Hyde Parkot. És a végén öten együtt hajoltok meg, hiszen a Másik Mick is Gördülő Kő volt öt éven keresztül.

Pontszám: 8.5

Legutóbbi hozzászólások