Rhapsody Of Fire: Dark Wings Of Steel

írta Mike | 2013.11.19.

Megjelenés: 2013

Kiadó: AFM Records

Weblap: http://www.rhapsodyoffire.com

Stílus: Szimfonikus power metal

Származás: Olaszország

 

Zenészek
Fabio Lione - ének Alex Staropoli - billentyűk Roberto De Micheli - gitárok Oliver Holzwarth - basszusgitár Alex Holzwarth - dobok
Dalcímek
01. Vis Divina (intro) 02. Rising From Tragic Flames 03. Angel Of Light 04. Tears Of Pain 05. Fly To Crystal Skies 06. My Sacrifice 07. Silver Lake Of Tears 08. Custode Di Pace 09. A Tale Of Magic 10. Dark Wings Of Steel 11. Sad Mystic Moon 12. A Candle To Light (digipak- & bakelit-bónusz)
Értékelés

„A lovag megérkezve a helyszínre leöli a sárkány védelmére kirendelt ork csapatokat, meggyalázza a tetemeiket, majd karóba húzza a sárkány fővarázslóját. A sárkánnyal vívott csatában már alulmaradni látszik, mikor megnyílik az ég és isteni segítséggel leöli a sárkányt. A királynő kit érdekel? (Egyébként magáévá teszi…)”

Ezt ugyan nem én találtam ki, de jópofa. No, igen, a „fantasy metal”, mint olyan, tulajdonképpen egy nem létező vadhajtás, a Rhapsody of Fire azonban bőven rászolgált a lovagmetálos skatulyára, s valljuk be, annak pejoratív színezetére is: a saját maga sablonjaiba idejekorán beleragadt sárkányos tematikáról van ám szó. (Jó, nem tagadom, annak idején én is szájtáti ámulattal merültem bele a Manowar-féle hősi folklórba, ahol a dörgő orgánumú nagypapa ecseteli unokájának a négy harcos futrinka utcai epikus kalandjait, és bizony a mai napig jólesik néha léggitárt ragadva, nagyterpeszben harsogni, hogy „They were the Metal Kings!” – leginkább a nagyszobai tükör előtt. De az acél hatszázhatvanhatodik diadala már nekem is sok…)

Mit szépítsem: a Rhapsody „of Fire” nélküli variánsa lerakott az asztalra jó néhány megkerülhetetlen klasszikust, véleményem szerint a banda életműve tulajdonképpen az ősrobbanás erejével debütáló, ’97-es ’Legendary Tales’-től a 2004-ben megjelent ’Symphony…’ második részéig majdhogynem makulátlan, és azt követően sem voltak kínos hasraesések, legfeljebb én lelkesedem kevésbé a giccsel gyakrabban kacérkodó, felhígult zenei vonallal, amit például a ’Triumph And Agony’ vagy a ’From Chaos To Eternity’ egyes témái képviselnek. Két éve pedig bekövetkezett a válás olasz módra… Igyekeztem jó Balogh Béla-tanítványként elsajátítani a tudatalatti tízparancsolatot, és pozitívumként megélni a kettészakadást: ezentúl lesz két fasza szimfonikus galeri, jaj de jó nekünk! Sajnos azonban a helyzet az, hogy mint rajongó, két szék között a földre huppanva találtam magam. Luca széke az egyik, hiszen Turilli mester Rhapsody-jának sebbel-lobbal összerántott (szóló)lemeze, a tavalyi ’Ascending To Infinity’ igencsak felemásra sikeredett: közel ugyanakkora arányban kaptunk izgalmas szerzeményeket és semmitmondókat egyaránt. (Pl. a Luna vendéglátós pomádé-parádéja épp olyan, mint amikor a kiöregedett amorózó letéved a dédestapolcsányi Kiskakasba, és félrészegen elpötyög valami lejárt szavatosságú nótát egy ’84-es Casio CZ101-es szintin.)

No, és bizony az eredeti brigád – akik a meglehetősen mesterkélt „Of Fire” nevet viszik tovább – friss portékája is ölég izmos csalódás: ott tartok, hogy a Rhapsody-diszkográfia leggyengébb láncszeme az „Acél setét szárnyai”. (Azért azt elképzelem, amikor összeült a kreatív stáb, és azon filóztak, vajh mi is légyen a mű címe, de persze ne legyen benne a „power” meg a „victory”, mert ezek voltak már, viszont rohadtul zengzetesnek kell lennie eme nagy kámbekkre, a legjobb volna a „The Lord Of Steel”, te hülye, azt most lőtte el a menovór…) Szóval nem acél ez, inkább fröccsöntött gyerektőr. És nem is arról van nagyba’ szó, hogy rossz az album, születnek tucatjával érdektelenebb klisécsomagok a power metal nagyüzemében, ez alkalommal azonban a jó magasra tolt lécet csúnyán leverték… Először a borzasztóan hervatag hangzás lohasztja le a kedélyállapotomat, komolyan mondom, a „Legendás mesék” tisztábban és tökösebben szólt 16 évvel ezelőtt, mint ez most. A fő probléma ellenben mégiscsak az, hogy a szilaj és szenvedélyes csatadalokat felváltották a lassan cammogó, terjengős és eseménytelen szerzemények; nem attól lesz ugyanis epikus az epic metal, hogy 7-8 perc fölé kúsznak a számok, hanem a jellegük teszi azzá: itt viszont öreguras tempóban poroszkálunk kivénhedt öszvéreken, ahelyett, hogy unikornisok hátán vágtatnánk. Mer’ himnusz, na, az biza nemigen van itten, kérem szépen!

Vegyük például a két zseniális ’Symphony Of Enchanted Lands’ korongot: a komplexebb, progresszív megközelítés ellenére csak úgy roskadoznak az emlékezetes daraboktól, a filmzeneszerű elemek pedig kiegészítik, dúsítják az összhatást, és nem tompítják a dalok fémes élét. A ’Dark Wings…’-en azonban elenyészőbb a karakteres, markáns elemek száma, a jóval kevésbé bombasztikus kórusrefrének sem tudnak úgy kiemelkedni, mint korábban, és a neoklasszikus gitárszólókat is magával vitte Luca Turilli a másikba. Sajnos Fabio Lione sem remekel ebben a szürkébb környezetben, ezúttal lényegesen szerényebb és nehezebben memorizálható énekdallamokkal operál; nem egyszer bizony azon kaptam magam a lemez hallgatása közben, hogy rettenetesen unatkozom. A komfortzónából tehát egy ízben sem lépett ki a banda, az „innováció” szó nem szerepelt a bevásárlólistán… Egyébként a totálisan elkoptatott nyitányt leszámítva még egészen ígéretesen indul az anyag a hagyományosnak mondható, harapós Rising From Tragic Flames-szel, ám már a folytatásban (Angel Of Light) felbukkannak az album gyermekbetegségei, jelesül a lomha és vontatott témák, egyedül a ragyogó, ünnepélyes refrénkórus menti meg a haza böcsületét. Azt viszont díjazom, hogy legalább a riffek terén igyekeztek megújhodni, helyenként magukhoz képest atipikus ritmustémákat is kapunk a jól bejáratott galoppozás mellett (mint például a mogorva Tears Of Pain-ben vagy az amúgy rendkívül nehézkes My Sacrifice-ban). Míg például a 2002-es ’Power Of The Dragonflame’-et rogyásig pakolták gyors dalokkal, addig itt csupán a Helloween-ízű refrénnel megáldott Silver Lake Of Tears az egyetlen vérbeli speed metalos szerzemény, de ez legalább nagyszerű darab!

Ezúttal nincsen Szabó család-terjedelmű hősköltemény, talán nem is baj, valószínűleg annak aztán annyi izgalmi faktora lenne, mintha a jó öreg Christopher Lee felolvasná a trieszti vízállásjelentést, hisz még az anyag leghosszabbja, az alig 8 perces My Sacrifice sem képes ébren tartani a figyelmet. A staccato-s riffelésű, lemezzáró Sad Mystic Moon-t azért hadd dicsérjem meg, hogy még véletlenül se érjen a trollkodás vádja: maga a dal elég középszerű, ámde óriási, therionos refrénje csak előhozta belőlem a modernkori sárkányölő Szent Györgyöt, hogy aztán önkívületben kardozzam le a macskámat partvisnyéllel.

Pontszám: 6

Legutóbbi hozzászólások