Monster Magnet: Last Patrol

írta Equinox | 2013.11.04.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Napalm Records

Weblap: http://www.zodiaclung.com

Stílus: Pszichedelikus/stoner rock

Származás: USA

 

Zenészek
Dave Wyndorf - ének, gitár Phil Caivano - ritmusgitár Garrett Sweeny - szólógitár Chris Kosnick - basszusgitár Bob Pantella - dobok
Dalcímek
1. I Live Behind the Clouds 2. Last Patrol 3. Three Kingfishers 4. Paradise 5. Hallelujah 6. Mindless Ones 7. The Duke of Supernature 8. End of Time 9. Stay Tuned
Értékelés

A Monster Magnet több mint 20 éve járja sajátos útját: anno stílust alapított, szerepelt több sikerfilm soundtrackjén is (Mátrix, ugye), mégis Európa talán kevésbé vevő erre az ösztönös stoner rockra, így hiába a kilencedik lemezük, az igazi mainstream áttörés elkerülte őket az óceán eme partján. Ezen a ‘Last Patrol’ sem fog változtatni, de nem is baj. A tengerentúlon a ’90-es évek közepén készült ‘Dopes to Infinity’ és a ‘Powertrip’ alapműnek számít, amely mégis távolodik a beszívott stoner esztétikától: inkább slágerlemezek, mint egy hangzásvilág meghatározói. A későbbi, egyre direktebb és egyre kevesebb elszállást tartalmazó anyagaikra is rá lehetett aggatni a stoner jelzőt, de egyre kisebb vehemenciával.

A zenekar hangzása időközben távolabb került mind a jammelős, mind a beszívott stoner rocktól. Egyre inkább elhardrockosodtak, ám ez az új lemez visszarepít minket az első 2 lemez világába. Aki visszasírja a ‘Superjudge’-os időket, annak a ’Last Patrol’ szentírás lesz, mivel azóta sem hallhattunk ilyen hawkwindes alapú, pszichedelikus, space-es elemekkel tűzdelt stoner rockot a bandától. Végre újra teljes nyugalommal stoner rocknak lehet nevezni, amit a MM művel. Dave Wyndorf persze mindig a maga útját járta, nem valami képzelt stoner rockos kódex szerint alkot, és így van ez jól, mivel egyszer sem adott ki ihlethiányos lemezt. Szerencsére most sem, de bár néhány dal ezúttal nehezen adta meg magát.

A zenekar egyébként most sem bírta ki tagcsere nélkül, a legutóbbi lemez óta a basszusgitáros Jim Baglino helyére érkezett Chris Kosnick, ám szerencsére nem került sor olyan fontos vérátömlesztésre, mint amikor 2010-ben a bandát majd’ 20 évig szolgáló Ed Mundell gitáros távozott. A borító a klasszikus hagyományaikat követi, a banda nevéhez kiválóan illő, szinte örök szereplő, a szörnyecske is újra itt van (John Sumrow munkája), igaz, modernizált formában. Egyúttal a banda eddigi legjobb frontfestménye ez, főleg a ‘Mastermind’-é ismeretében, amely a legötlettelenebbek egyike volt. A Monster Magnet hagyománytisztelően, erőlködés nélkül korszerűsített. Valamelyest meglepő viszont a korong letisztult hangzása, ami vegyíti a zenekar slágeresebb és stoneresebb korszakának előnyeit.

Van néhány szokatlan húzás a lemezen, rögtön a kezdés is meglepő: az I Live Behind the Clouds (mennyire stoner ez a cím!) sármját az adja, hogy az elvárt ponton nem gyorsul fel, nincs “na-erre-a-riffre-vártam-és-íme” érzés, mégis jó a dal – ilyen talán sosem született ebben a műhelyben! Zaklatott, atipikus nyitás, kell az ilyen. Emellett akad egy első hallgatásra funkciótlan, akusztikus zárónóta, a Stay Tuned, amely keretbe zárja a lemezt, mivel hasonlít egy kicsit nyitányhoz. Itt is markáns szöveg bukkan fel: „no more mountains to climb” – csak nekem tűnik önéletrajzinak ez a kinyilatkoztatás?

 

A ’Last Patrol’-t átható színesség jegyében megidézik a banda őskorát is, ez legjobban a 9 perces címadóban érhető tetten, amely felvonultat mindent, amit az idén épp 20 éves ‘Superjudge’-ban szeretni lehetett. Ilyen elem Wyndorf hipnotikus éneke, meg az a tömény elszállás, amit csak ő tud ilyen meggyőzően csinálni. Némileg hasonló anyagból gyúrta – az összes dalt jegyző – frontemberünk a Duke of Supernature-t is, ami a ‘Superjudge’ zárótételére, a Black Balloonra emlékeztet leginkább. A levegőben mellesleg csak úgy terjed tőle a hasisszag.

Ha már izgatószerek: lehet, hogy túl józan vagyok hozzá, de a lemez közepére eldugott Halleluját kezdetben nem tudtam mire vélni. Az echte ’60-as évekbeli riffekkel támadó dal valahogy szétesik; minden alkalommal léptettem volna, de mégsem volt szívem, mert a Magnetnek mindig történik valami érdekes még a gyengébb számaiban is. Itt is ez a helyzet, bár szerintem a nyitó riffet és az éneket nem találták el igazán. A ‘Dopes’ lemezre emlékeztető riffelés már rendben van, de ebben a dalban továbbra is kevesebb az ihlet: mintha mindenképpen akartak volna az általuk sokat dicsőített kései ’60-as évek szellemében írni egy dalt, de csak ezt a lecsót sikerült kihozni belőle.

A feldolgozás viszont roppant érdekes húzás, és nagyon jól sült el. Úgy látszik, hogy a stoneres bandák nagyon szeretik Donovant, mivel a Trouble után (a ‘Manic Frustration’ lemez végén ott figyel ugye az Atlantis) Monsterék is tisztelegnek a skót mester előtt, egészen átszabva a Three Kingfishers-t. Nagyon tetszik eme verzió is, igazi átgyúrt feldolgozás, mivel benne van a Magnet-hangzás is, és ha nem tudnám, hogy ez cover, simán elhinném, hogy saját szerzemény. Ugyanakkor megmaradt a dal saját hangulata is, de pörgősebb is lett így, kiváló munka! A szövege külön gyöngyszem: „Oh, I dreamed you were a jewel / Sitting on the golden crown on my head” – mintha csak Dave írta volna, ez már költészet. Ráadásul az elhelyezése is érdekes, mivel feldolgozást a lemez végére szokás tenni, amolyan „csináltunk-egy-ilyet-is” felhanggal. Itt nincs erről szó, és ezért pirospont jár.

Ha már fentebb emlegettem régi slágereket, jöjjenek az újak is. Számomra az album csúcspontja a Paradise, amelynek a szövege ismét különösen tetszik: „When I was young, I crossed an ocean / Crossed an ocean, oh so far away” – felejthetetlenek Dave mester dallamai, ebben mindig is ilyen erős volt. A single-ként is megjelent Mindless Ones a másik csúcspont, jellegzetes sztónulás, már érzem is, ahogy koncerten terjeng a fűszag a levegőben. Igazi sláger a ‘Powertrip’ szellemében:

Az egyik bónuszdal szintén ilyen, a Strobe Light Breakdown teljes mértékig az említett slágerlemez jegyében fogant, de felfért volna a ’Last Patrol’ rendes kiadására is, főleg a Hallelujah helyett. A másik bónusz szám megint csak egy furcsább dal: merengős, kesergős búcsúszámnak indul, aztán beindul a kései MM-albumok szellemében. Nem meglepő viszont, hogy ez a zaklatott dal csak bónusz besorolást kapott. A lemez alapkiadásán van még két kevésbé egyértelmű szerzemény is az említett bónuszon kívül. Ilyen az utolsó két szám, amelyek közül főként a záródal adja meg magát a nehezebben.

A lendületes End of Time a könnyebbik hallgatnivaló, itt újra előjönnek a Hawkwind-áthallások is, bár a 8 perchez kicsit kevés témával operálnak – az a space-es szinti viszont minden pénzt megér. A jóformán le sem záruló szám megszakítás nélkül megy át a hosszú, akusztikus Stay Tunedba, amely kissé funkciótlannak tűnik. Na de ki várt teljes slágerlemezt – 1-2 kísérlet belefér, főleg, ha jól sülnek el (mint a nyitószám vagy a feldolgozás). A Monster Magnet ezzel együtt is olyan lemezt szült, amely akár a zenekar és a műfaj egyik klasszikusává válhat, amint kellően régi lesz ahhoz, hogy hivatkozási alappá váljon.

Pontszám: 8