Neal Morse: Sola Scriptura

írta Hard Rock Magazin | 2007.01.31.

Megjelenés: 2007.

Kiadó: Insideout

Weblap: www.nealmorse.com

Stílus: progresszí­v rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Bajban vagyok. Egy 76 perces, 4 tételből álló, irgalmatlanul komplex és sűrű albumról kell í­rnom, melyen bár már körülbelül 20 alkalommal rágtam végig magam, biztos vagyok benne, hogy a most kialakí­tott véleményem még alakulni fog a későbbiekben. (Lehet, hogy ez lesz az a mű, melyről kétszer is í­rni fogok?) Mielőtt belefognék, egy kis elmélkedés; amikor 2005 ben megjelent Neal Morse előző albuma azonnal elkezdtem félni. Féltem, mert a "?" olyan tökéletesre sikerült, hogy már akkor éreztem, ezt szinte lehetetlen lesz felülmúlnia és megújí­tania ennek a "két lábon járó muzikalitásnak". Eljött a "Sola Scriptura" és bár a félelmem beigazolódott, egy kissé elbizonytalanodtam és ennek hatására egy elég érdekes kérdés fogalmazódott meg bennem. Szükséges e állandóan előző teljesí­tményünket felülmúlni? Válasz 1: igen, hiszen ettől vagyunk emberek, és hogy Hobot idézzem: "Úton lenni boldogság, megérkezni a halál". Válasz 2: létezhet olyan teljesí­tmény és olyan szí­nvonal, mely a maga nemében annyira tökéletes, hogy nincs szükség a megújí­tására. (Például zenei fronton lásd, AC/DC) Fejtegetésemet a Neal Morse kérdésre átültetve: a "Sola Scriptura" a világon semmi olyat nem tartalmaz, melyet a mai progresszí­v rock nagy mesterétől ne hallottunk volna már. DE EZ NEM BAJ!!! A csoda í­gy is eljött ismét! Neal hetedik szóló albuma ez. Az első három kevésbé ismert munkáját (Neal Morse, Merry Christmas From The Morse Family, It's Not Too Late) még a Spock's Beard-ös időkben adta ki. Miután otthagyta zenekarát, és "összebútorozott" a Transatlantic által barátjává fogadott Mike Portnoy dobossal, megjelentette a megtérésének történetét tartalmazó csodaszép, megkapó "Testimony"-t (2003). Rá egy évre jött a "One", mely a művész rockosabb, "agyasabb", kí­sérletezőbb arcát mutatta meg. 2005-ben elénk tálalta a már sokat emlegett "?"-t mely az előző két kiadvány erényeit ötvözve, azt hiszem végleg beí­rta magát a rock nagykönyvébe. A "Sola Scriptura" a legkeményebb hangvételű Neal Morse album. Ez valószí­nűleg elsősorban Paul Gilbert gitáros (Mr. Big) feltűnésének köszönhető, aki mostanában sokat játszik Portnoy projektjeiben (a Beatles tribute Yellow Matter Custard-ban Neal-el is játszott együtt) és ezen az albumon is nagyon oda tette magát. Soha még ennyi - ki merem jelenteni - heavy metal gitárszóló és riff nem volt Morse lemezen. A "keménykedés" másik valószí­nűsí­thető oka a sztori. A mű a XVI. Században élt Martin Luther-ről szól, aki pályafutását joghallgatóként kezdte, de egy kegyetlen viharból történt megmenekülésekor megfogadta, hogy hálából az egyház szolgálatába áll. Itt hamar felismerte, hogy a papság kihasználja a hí­vőket és felemelte hangját a kizsákmányolás bizonyos formái (például a búcsúcédulák= bűn alól feloldozó levelek árusí­tása) ellen és egy 95 pontból álló vitairatban kidolgozta az egyedüli hit általi üdvözülés tanát. Az egyház természetesen nem nézte jó szemmel munkásságát és hevesen támadta Luthert. Nem csoda hát, ha a reformáció témája egy kicsit keményebb hangvételt kí­vánt a történet feldolgozójától. Persze azért a "zúzások" mellett a jellegzetes Morse-os dallam kavalkád sem hiányzik a műből. Ismét feltűnnek a Beatles ihlette hangsorok, vagy a latin ritmusok, néha Santana-ba hajlóan. Az album első két tétele óriási dózisban áramoltatja belénk a muzsikát. A nyitó "The Door" a maga 29 percével, majd az őt követő, 25 percen át áramló, "The Conflict" egy-egy gigászi zenefolyam. A nyitó darab mindjárt egy öt perces instrumentális bevezetővel nyit, ahol azonnal kiderül, hogy egy kicsit nagyobb fokozatra kapcsolt Morse mester. Az énekes betétek között nem ritkán 6-7 perces hangszerorgia kap helyet, mely elsőre - bár azonnal fülön fog, ki merem jelenteni - felfoghatatlan özöne a zenének. A kettes tétel (The Conflict) számomra az album csúcsa! A brutális riffel és gitárszólóval induló darab eleinte szinte ledarálja az embert, ám az első refrén szerű résznél jön az igazi döbbenet. Gondolkodtam, kire, mire hasonlí­t amit hallok. Mikor rájöttem, szinte felnevettem. Igen, kérem a Black Label Society szelleme libbent át egy Morse album fölött. Ki hitte volna? Gilbert olyan elképesztő módon teker, hogy az döbbenet! A zúzás körülbelül négy percig tart, majd szelí­dül a tempó, de a dal 25 percen keresztül feszült és izgalmas marad. Középrészén található egy varázslatos latin téma is, a már emlí­tett kis Santana feelingel megtámogatva. Szerintem Neal Morse munkásságának egyik legkiemelkedőbb szerzeményéről van szó! A "Heaven In My Heart" "szösszenetnyi" öt perces időtartama a lí­ráé. Szép, de talán már "túl sokszor hallott" dallam, finom hangszeres játék. Elmélázó, kellemes darab. A lemezt záró "Conclusion" kezdésénél Morse ismét a progresszí­v arcát tárja elénk. Kemény alapok, vad billentyű szóló. A 16 perces tétel, a lemez egyes és kettes trackjéhez hasonlóan mindent tartalmaz, amit egy Morse műtől elvárunk. Dallamok, szólók, szép ének. Mikor véget ér az album, szinte hálásak lehetünk. Aki idáig eljutott garantált, hogy egy-két órát szépen csendben szeretne tölteni. Igazi "kultúrsokk". A muzsikusokról eddig még csak Paul Gilbert kapcsán ejtettem szót. Olvasóink közül sokan tudják már, hogy megszállott Dream Theater és Mike Portnoy rajongó vagyok, ezért valószí­nűleg nehezen fogom magamról lemosni az elfogultság vádját. De akkor is! Kérem, amit ezen a lemezen Mike Portnoy dobol az elképesztő. Ízesen, mindig annyit, amennyit kell, teljesen másképp, mint anyazenekarában, de mégis jellegzetesen és ezer közül is felismerhetően. Játékából csak úgy dől a zeneiség! Morse másik "kiválasztottja" , kivel már hosszú kapcsolatot ápol, Randy George, a mackós termetű basszusgitáros is kiváló teljesí­tményt nyújt. Jó párost alkotnak pókkarú Mike-al. Paul Gilbert nagyszerűségéről már volt szó. Neal Morse muzsikusi képességeiről pedig nem vagyok hajlandó í­rni. Nem emberi amit ez a fickó zenészként és hangszerelőként tud! Szóval itt egy új Morse album. Nem hallunk tőle újat, csak többet. Zene, szí­v és lélek 76 percen keresztül! Nem kápráztat el annyira, mint az előző mű, de ettől függetlenül nem tudok mást adni rá, mint 10 pontot! Szigorom abban nyilvánul meg, hogy ezúttal az alapmű jelzőt elhagyom!

Pontszám: 10