The Temperance Movement: The Temperance Movement

írta Tomka | 2013.10.08.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Earache Records

Weblap: http://www.thetemperancemovement.com

Stílus: Blues/southern rock

Származás: Nagy-Britannia

Dalcímek

Értékelés

Ki gondolta volna, hogy 2013-ban egy olyan brit banda debütlemeze szállítja majd a legízesebb blues/southern rockot, amelynek fő példaképe a Rod Stewarttal és Ronnie Wooddal felálló Faces? Stewart rekedtes, lélekteli vokáljait és Ronnie Lane ropogós basszustémáit már csak a vinyl-gyűjtő audiofilek és az aktív Youtube-szörfözők ismerik – no meg Phil Campbell, ez az Angliában dolgozó skót énekes, akinek karcos, de érzelemdús melódiái oly közel fekszenek a fiatal Stewart dallamformálásához. A britek klasszikusra fazonírozott rock and rolljába persze belecsúsznak még más hatások is, elkerülhetetlen a Rolling Stones pőre, párakkordos zenéjét vagy a Free laza blues-rockját felemlegetni, s habár kevesebb szó esik róla, de a srácok bizonyára Lynyrd Skynyrdre is cigiztek párat.

A tavalyi ’Pride’ EP-t követően, a The Temperance Movement szeptember közepén hozta ki első nagylemezét, de már most ők Nagy-Britannia legnagyobb új felfedezettjei. Az angolok persze szeretnek hamar sztárokat faragni a fiatal bandákból, hiszen meg vannak győződve róla, hogy ma is ők formálják a könnyűzene arculatát. A The Temperance Movement viszont tényleg megérdemelten vághatja zsebre a dícséreteket: lezseren fogalmazott dalaik olyanok, mint a klasszikus rockslágerek, szinte maguktól gördülnek előre, s a lehető legnagyobb természetességgel ülnek fülbe. Az albumot mindössze négy nap alatt összerántó britek jelenleg teltházas turnét bonyolítanak otthon, és mindenki esküdözik, hogy élőben még izmosabbak, mint lemezen.

Pedig a ’The Temperance Movement’ se gyenge: a szofisztikáltabb brit blues-rock sorvezetője mentén zajlik a játék, a lemezt felütő Only Friend nyers, lazán csűrt riffel köszön be, Campbell pedig két kézzel pakolja a ráspolyt az énekbe. Kid Rock érezheti ilyen menőnek magát jobb napjain, mint mi az Only Friendet hallgatva. Mert hiába emlegetik elsőként az angol felmenőket a Temperance Movement hallatán a brit kritikusok, itt bizony jó adag southern rock hatás is befigyel. A lírákat ráadásul egészen country-s hangulatúra veszik, ami viszont itt a világ káeurópai fertályán már nem annyira nyerő. Ez a lemez egyetlen hibája: a srácok egyszerűen túlszórták balladákkal a lemezt, s hiába áll meg szinte mindegyik önállóan vagy koncerten, egyben már túl sok lesz a szépből. Több olyan teperős, zsigerbe vájó rock & roll kéne, mint a Midnight Black, hiszen a bandának a kisujjában van az a bizonyos rocksláger-recept, amit nem lehet szavakba önteni. Hiszen ez csak rock and roll, minden akkord egyszerű itt, mint a pofon, a sztrádarepesztő tempón sincs mit megfejteni, a titok maximum Campbell teljesítménye, aki soha nem fogy ki a slágerlistára kúszó dallamokból.

Legyen szó a gyengéden tálalt, mégis élesen csengő Pride-ról vagy a dodge-döngető Be Lucky-ról, mindegyik frazírjából csak úgy csorog az életérzés. Paul Sayer és Luke Potashnick gitárduójának sem kell szégyenkeznie, ők nem csak a slide gitáros témákat adagolják mesterien, hanem a szigetországi hagyományban gyökerező ikergitáros harmóniákat is. Nick Fyffe-Damon Wilson ritmusszekciója pedig feszesebb, mint a kormányköltségvetés: játékuk tartózkodó, visszafogott, de mindig tudják, hol és mit kell alapozni. Az egész zenekarra jellemző, hogy nincsenek az összképből kilógó részletek, sehol egy magamutogató, villantó szóló vagy erőfitogtató sikoly. Maximálisan dalközpontú a lemez, ami garantálja, hogy ne passzírozhassanak be tölteléket a 12 szerzemény közé. A whóó-vokálokkal húzó Take It Backtől az életbölcselet-hangulatú Serenity-ig mindegyik dalnak megvan a felismerhető, megkülönböztethető identitása. Ráadásképp a dalszövegek is kellően stílszerűek, egybecsengenek a rímek és emlékezetes sorok is akadnak. Ha nem lennének olyan visszafogottak a srácok, és bevállalnának Kid Rockéhoz hasonló csöcsös-verdás videókat, még Amerikát is simán meghódíthatnák. Csak hogy végigrepesszenek egyszer a füstös turnébuszukkal a 66-os úton – és írjanak róla egy olyan orbitális nagy slágert, mint a Midnight Black.

Pontszám: 8