Haken: The Mountain
írta Tomka | 2013.10.07.
Megjelenés: 2013
Kiadó: InsideOut Music
Weblap: http://www.haken.fr
Stílus: Progresszív rock/metal
Származás: Nagy-Britannia
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Hogy lehet-e nem teljesen egyedi, de saját hangzású progresszív zenét csinálni? A Hakent hallgatva azt mondanám, lehet: ha két tőmondatban kéne leszögeznem, mi is az a markánsan egyedi szólam, amit a Hakenen kívül máshol nem hallhatunk, gondban lennék. A progresszív metal másik legizgalmasabb fiatal bandája, a Leprous esetében ez már egyértelműbb: rábökök egy dalra, tessék, mindenki hallja, mi az a Leprous-stílus. A Haken viszont számtalan hatást gereblyéz össze immáron harmadik nagylemezén. A Dream Theater drámai dallamvezetését és tudásfitogtató, komplex hangszeres szólóit egy Porcupine Tree-ízű melankolikus hangulatdarabbal vezetik le; a Muse-tól kölcsönvett, Bellamy-s dallamokat (halld: Falling Back To Earth) a Gentle Giant különc kánonéneklésére hajazó különc kánonénekléssel ellenpontozzák (Cockroach King).
Mégis, a párhuzamok rendre kizökkennek. Ott van a Cockroach King: igen, egyértelmű, hogy az eszehagyott hangvétel melyik klasszikus előtt hajt fejet, de közben Richard Henshallék a Dream Theater nagyívű, epikus melódiáit is az irónia bűvkörébe vonják ebben a dalban. Progresszív metalban jazzes betétet ékelni egy szám közepére, az se egy Nobel-díjas ötlet, de ha a jazz-fúziós futamokat ércesen kemény, haptákba állított riffekkel koccintják össze, akkor mindjárt más a hangjegysor fekvése. Hasonló a helyzet a ’The Mountain’ másik klipes dalával, a Pareidoliával, amelyet a Haken az Álomszínház díszletei között ad elő, de a keletről importált, mámorító melódiák mégis kiszabadítják a dalt a Dream Theater-hatások keretei közül.
Manapság friss klasszikusok a régi hatásokat újszerűen egybeötvöző albumok közül kerülhetnek ki (mondjuk ez régen is így volt, csak a mai zenehallgatók előtt homályba vesznek már a zenei gyökerek). A ’The Mountain’-nak pedig minden esélye megvan arra, hogy – ha nem is műfajdefiniáló alkotásként – de a 2010-es évek egyik legerősebb progresszív rock/metal lemezeként vésse be magát az emlékezetbe. Igen, van annyira jó. Mert hiába lehet rámutatni a hatásokra, ha olyan frissnek ható érzékenységgel közelítenek a dalszerzéshez, hogy minden daluk tobzódik az energiában, az ötletekben és az érzelmekben. Habár a tavalyi ’Visions’ sem volt éppen kispályás, ha összetett dalokról esett szó, de a ’The Mountain’ még színesebbre árnyalja a Haken profilját. A ’Visions’ halálelfogadó komolyságát a ’The Mountain’-en egy pozitívabb, emelkedettebb atmoszféra váltja, amit ügyesen ellenpontoznak játékos, iróniában fürdő húzásokkal. A komoly, beborult hangulat helyett pedig inkább lágyabb melankóliát fecskendeznek a lírákba: Ross Jennings felpuhította a dallamait, és a régi Anathemára emlékeztető szomorkás, és az újra hajazó, „felhőkben lebegős” hangulatot is biztos kézzel teremti.
Apropó, Jennings: tiszteletet parancsoló, mennyit fejlődött az énekes a debütlemez óta. Az ’Aquarius’ instrumentális változatosságát még pont a kevéssé fogós énektémák húzták vissza. Most viszont gyakran főszerepet osztanak az énekesre, Ross egyedül is elvinné a lemezt a hátán. Mindegyik dalba klasszis melódiákat fektet, a neoprog-rock optimista kicsengésű dallamaiból ugyanolyan emlékezeteset kanyarít, mint az intim, szomorkás fajtából. Bódító az a dallamkínálat, amit a ’The Mountain’ felvonultat, arról nem is beszélve, hogy az egyes dalok milyen széles spektrumon mozognak. A Because It’s There mélázó harmóniáitól a Falling Back To Earth hangszeres bűvészkedéséig, a Somebody Hans Zimmer-féle epikájától a Cockroach King abszurditásáig, a ’The Mountain’ változatos, önmagukban is lezárt zenei utazásokat kínál szerzeményeivel. Gondosan felépített, megtervezett műremekek sorjáznak, s egyikbe se lehet belekötni: itt minden részlet a helyén van, a hangjegysorok egymásba kapaszkodva, követhetően és impresszíven bomlanak ki. Zseniális például a Pareidoliában a buzuki/gitár zúzásduett, a Somebody-ban a Queen-szépségű kánon, vagy a Cockroach King kísérteties billentyűhangokkal kísért, beszaggatott gitárdöngölése, amit pimasz jazzes nyugizás követ. Az egyes intrumentumok mind megtalálják jellegzetes hangszínüket a lemezen, egészen különleges hangzásokat produkálva, egészen másfajta élményt kínál így a felemelő Atlas Stone, mint az elégikusabb Pareidolia. A ’The Mountain’ ennek megfelelően egyfajta összegzés: a progresszív rock/metal mai vívmányait egybegyűjtő és fantáziadúsan újrafogalmazó korong, amely a zsánert ugyan nem újítja meg, de annak minden erényét megcsillogtatja.
Legutóbbi hozzászólások