Eden's Curse: Symphony of Sin

írta TAZ | 2013.10.03.

Megjelenés: 2013

Kiadó: AFM Records

Weblap: http://www.edenscurse.com

Stílus: Melodikus metal

Származás: Egyesült Királyság

Dalcímek

Értékelés

Azt hiszem nem túlzok azzal, ha azt mondom, hogy a brit illetőségű Eden’s Curse eddig megjelent három lemezével már beírta magát a melodikus metal nagykönyvének első oldalainak egyikére. Legutóbbi albumuk, a ’Trinity’ remekül sikerült, abszolút favorit volt nálam, hetekig szinte nem is hallgattam mást. A nívót továbbá az is emelte, hogy nem kisebb énekesek vendégeskedtek a korongon, mint James LaBrie és Andi Deris. Azonban a zenekar nevében is szereplő átok utolérte a csapatot, ugyanis a kiváló énekessel, Michael Edennel különváltak az útjaik, ráadásul a helyére érkezett Marco Sandron is csak egy nóta és hat hónap erejéig volt a zenekar tagja. Mi több, a ’Trinity’ albumon kiváló teljesítményt nyújtó billentyűs, Alessandro Del Vecchio hangmérnöki karrierje annyira beindult, hogy inkább azt választotta a muzsikálás helyett – erre mondják azt, hogy „a pénz beszél”. Szóval nem kis mutatvány volt újra feltölteni a zenekar létszámát, de azt kell mondanom, hogy ezt a házi feladatot sikeresen megoldották a britek. Billentyűs posztra az egykori Power Quest főnök Steve Williams érkezett, a mikrofon mögé pedig leigazolták a szerb Nikola Mijićet, akit a kis hazánkban működő progresszív metal együttesből, a Dreyelandsből ismerhetünk. Első dalként az Evil & Divine került közszemlére a világhálón, amely előre vázolta, hogy a csapat mit sem gyengült a tagcserék miatt.

Ráadásul a felvezető videóból az is kiderül, hogy a hangzás nagyon bika lett, nem véletlenül, hiszen ezúttal is Dennis Ward felelt a soundért csakúgy, mint a csapat eddigi kiadványain. Az album nyitótételének címéhez hűen egy szimfonikus bevezetővel indul, melynek érdekessége, hogy a vonós részek igazi hangszereken lettek feljátszva, a többi viszont a szokásos programozott hangszín. Érdekes megoldás, de kétségtelenül jó húzás, így ugyanis lényegesen eredetibb a hangzás. Maga a dal pedig olyan, ami egy ilyen melodikus csapat lemezének elejére illik, egyfajta nyitány remek, fogós refrénnel, Nikola brillírozik, kiválóan megadja az album alaphangulatát. Az énekre egyébként abszolút nem lehet panasz az egész korongon, szerintem nagyszerű döntés volt Nikola beépítése a csapatba. Lehet, hogy kicsit elfogult vagyok vele kapcsolatban, de ő azért valahol mégis csak a mi fiúnk, nem mellesleg hihetetlen hangi adottságokkal bír. Sokszor éreztem azt a lemez hallgatása közben, hogy a hangszíne egyes esetekben kísértetiesen hasonlít Tobias Sammetéhez – főként a magas hangoknál igaz ez az állítás –, a lágyabb részeknél meg mintha Joe Lynn Turnert idézné meg néhány pillanat erejéig.

A billentyűs poszton történt változással kapcsolatban már voltak félelmeim, ugyanis Alessandro Del Vecchio nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az előző lemez kiemelkedő lehessen. Steve Williams azonban remekül pótolja őt, sőt még hozzá is ad egy keveset abból a stílusból az Eden’s Curse zenéjéhez, ahonnan érkezett. A banda muzsikája egyébként a melodikus metal és a hard rock határán mozog, de hangszíneivel és játékával egy csipetnyi power metalos ízt is sikerült belecsempészni ebbe a közegbe Stevenek. Nem szabad szó nélkül elmenni Thorsten Koehne gitáros mellett sem, ugyanis ő az, aki lemezről lemezre viszi előre a csapatot, a Logue-Newdeck szerzőpáros dalai az ő játékával kelnek életre, szóval egy nagyon fontos része a gépezetnek. Ezúttal jóval többször kapta elő az akusztikus gitárját is a sufniból, a dalok nagy részében van legalább egy olyan kis momentum, ahova beillesztett egy akusztikus sávot az elektromos hangszerek alá vagy az egyes részek közötti átvezetőként. Az pedig egészen elképesztő, ahogy balkezes gitárján jobbkezes húrozással játszik, olyan szólókat pirít még így is, hogy azt bármely gitáros kéztől függetlenül megirigyelné. Néhányszor egyébként úgy érzem, hogy ez is a „veszte”, mivel akad olyan kiállása, amely nagyon tömör, feleslegesen sok benne a hang. Szerintem nem kell Thorstennek bizonyítania azt, hogy jó gitáros, aki fülel, az úgyis meghallja, vannak pillanatok, amikor egy kicsit „levegős” szólóval is beérnénk.

Dalok szempontjából rendkívül erős a lemez, személyes kedvencem a Symphony of Sin, a klipes Evil & Divine és a Turn The Page, de szinte az összes nóta hibátlan, mégis úgy gondolom, hogy a 68 perces műsoridő kicsit túlzás ebből a fajta muzsikából. Jóból is megárt a sok, szokták mondani, most nekem is ez az érzésem. Az album második fele rendkívül tömény lett, jót tett volna az összképnek egy-két dal kihagyása, illetve még egy lassú tétel beiktatása a lemez vége felé.

Pontszám: 8.5