Dream Theater: Dream Theater
írta Hard Rock Magazin | 2013.09.23.
Megjelenés: 2013
Kiadó: Roadrunner Records
Weblap: http://www.dreamtheater.net
Stílus: Progresszív metal
Származás: USA
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Egy amerikai „pódiumevő” vallomásai – Szemelvények MP blogjából
Szombat, 9:09
K. írt nekem egy sms-t: „Ember, megkaptam az új rémálommozit, küldöm mailben! Készítsd be a defibrillátort, pajti, mert a druszád kurva jó!” Nyelvöltögetős smiley, és a monogramja. Tipikus K-humor. Csípem a srácot amúgy. Beüzemelem az almást, nem tudom, mi a frászért döcög az elmúlt napokban, azt hiszem, le kéne cserélnem, csak rohadt lusta vagyok ilyesmivel foglalkozni. Még csak délelőtt negyed tíz van, máris hatszázhatvanhat olvasatlan levél bámul vissza rám, persze van néhány, amelyekben hülye cimbik szívatnak az új DT-vel, hogy ők már hallották, és szerintük rituálisan égessem el a cájgomat és vonuljak szerzetesnek. Meg ilyenek. (Elégetni?! Lófaszt! Mi vagyok én, egy kibaszott manowarrior?!)
Huszonöt perc múlva – miután átnéztem a fontosabb maileket, majd bedobtam egy energiaitalt – leszedem az albumot, amit a jó K. egyenesen FLAC-ben küldött, egyem a szívét. Most épp van egy kis időm, hátradőlök, elindítom, nézzük, mi van az exeim tarsolyában!
Hm, kellemes kezdés…
...
11.13
Közben volt két fontos hívásom, Marlene is kért valamit, szóval többször meg kellett szakítanom a szeánszot.
Meghallgattatott.
Vélemény?
Nana, nem eszik olyan forrón a kását, elsőre nem ítélünk, ugye? Majd legközelebb…
...
Vasárnap, 16:42
Másnap a kocsiban csak úgy beraktam a Névadót, de állandóan csörgött az a nyomorult telefon, és állandóan le kellett halkítanom… Így nem lehet progresszív zenét befogadni, gyerekek!
Szóval megint csak máskor…
...
Kedd, 18:38
Most végre nyugtom van. Felpattintok egy sört, de már az első kortynál rájövök, hogy nem is ezt kívánom, na, mindegy, lecsúszik nagy duzzogva… Csak lazítani akarok, semmi egyebet, és írni pár sort a cimbik újszülöttjéről, amúgy is blog-éhségem van, yeah!
False Awakening Suite. Ó, egy intro! Nem is tudom, volt-e nekünk ilyenünk valaha is? Pedig milyen kézenfekvő, nem? (Szerk.: ja, persze, hogy volt, pl. a metropoliskettőn. Cavinton felírva. Hehe.) Egyébként nagyon remek szimfo-nyitány, fiúk, ezzel kezdjétek a bulikat mindenképp! Előjönnek a ’Six Degrees…’-es emlékek, na meg persze egy régi kedvencnek is itt lebeg a szelleme: az „ikszszimfóniás” Russellék egyik hosszúszáma volt ilyen… Mi is a címe? Basszus, nem jut az eszembe, komolyan szét vagyok esve! (Gyors wikizés után.) Igen, a The Odyssey az, főleg annak az eleje. Meg is hallgatom a közeljövőben, kurva okos anyag!
(Először is: itt van ez a borító. Puritán, ámde kifejező. Nem tudom eldönteni, tetszik-e vagy sem. Akkor bizonyára tud valamit. Persze egy újabb hughsyme-os „hűdepszichedelikusanelvontakvagyunk”-féle hókuszpókuszra talán nincs is már szüksége a világnak, a fene tudja, végül is nem rossz. A „sejtelmes” az első szó, ami eszembe jut róla.)
The Enemy Inside (ezt már ismerem korábbról). Hoppá, némi djent-szag van a levegőben! Jóféle matekozással kezdenek és nagy vehemenciával, UUUAAARRRGH, roppant szigorú staccato-riffeket hozott Petrucci barátunk, mintha most különösképpen bizonyítani akarnának valamit. Talán nem véletlen? James, a dallamaid viszont… izé… nem az igaziak, a refrén sem akaródzik beleülni a fülembe, pedig hát nem ez lenne a dolga? Mindenesetre jó kis lendületes kezdés, meg kell hagyni.
(A hangzás… a hangzás azonban nem győz meg. Naná, hogy a dob szúrja ki először a szememet, azaz a fülemet! Az egész megszólalás kissé száraz, bár kétségkívül energikus, a pergők meg a lábgép pedig olyan élettelenül kattog, mint zombi gyerkőc a rugdalózóban. Művi, na!)
The Looking Glass. EZ RUSH, BAZMEEEG! És mégis marha jó! Ööö… a Circumstances-t meg a Limelight-ot házasítsd össze egy jófajta prog esküvőn, és megkapod ezt, haha! Nem fikázom, mert tényleg tetszik, egy hamisítatlan felszabadult, napfényes dalocska, a már-már fölényes elegancia és könnyedség előtt pedig le a kalappal!
Enigma Machine. Na, az Anti Labrie Klub keménymagja új kedvencet avathat, lévén ebben nincs ének. (Szerk.: teszek ide egy szmájlit, mosolygósat.) Engem valamelyest az ’Awake’-es Erotomania-ra emlékeztet, bááár az izgalmas témák számát tekintve ez bizony egy szerényebb darab. És nem is annyira sűrű, rétegzett, mint amaz. Ujjgyakorlat ez nektek, kispajtások.
The Bigger Picture. Itt meg a nagyszerű zongorás kezdés a Surrended-re hajaz, és tök jó a dal építkezése is, ahogy a szelíden szép lírából eljut a keményebb első fejezetig, majd a finomabb húrokat pengető szólórésznél ismét megpihen egy kicsit, hogy aztán a végén kiteljesedjék egy pátoszba hajló fináléban… Na, James, itt kifejezetten jó dallamaid vannak! Remek szám. (Még ha az ortodox fanok nyál-mutatója ki is leng majd rendesen.)
(Azért most már valami fémesebb is jöhetne végre!)
Behind The Veil. Csak kérni kellett! John fiam, ezeknél a marcona riffeknél magát Hetfieldet hallom a lelki füleim előtt, amikor még nem ment át lulu-t(h)rashbe. A refrén is baromira eltalált, amondó vagyok, hogy az album talán legjobbja! Rendesen rátenyereltetek a „sláger-gyártó” piros gombra, helyes-helyes! A bulik közepén elő lehet kapni, amikor kókadnak már a fejek a negyedórás szólómasztiktól. (Bocs, Johnnie!)
Surrender To Reason. Nem tetszik. Oké, Petrucci gitárjátéka tényleg frankó, ettől függetlenül ez egy eseménytelenül folydogáló, mélaszürke darab, és hát James megint csak efféle jellegtelen dallamokat kapott a szájába. A refrénnek álcázott valami pedig még kalapáccsal beverve sem maradna meg az ember fülében… Uncsi.
(Közben megjön asszonykám, és szól, hogy kész a vacsora. Spaghetti alla carbonara Marlene-módra. Ki nem hagynám, úgyhogy most lépek. Aztán majd folyt. köv. „valahol-valamikor a nem túl távoli jövőben…”)
21:40
Along For The Ride. Ajaj, megint egy ballada…! Nem rosszak ezek, de az utóbbi évek DT-lírái szinte kivétel nélkül unalomba fulladtak. Szerintem. Johnék nyilván rohadtul nem értenének egyet velem. Ahogy az sem világos, Jordan miért nem képes leszokni ezekről a szörnyen bazári, „casiós” hangképeiről?! Vakarózom tőlük…
Illumination Theory. A Kötelező Hosszúszám… A hátfelvarrós című Live, Die, Kill epizódban James dallamai szinte követhetetlenek, semmi fogódzót nem adnak, a szaggatott riffek és John impozáns szólójátéka azonban felettébb kellemesek. A The Embracing Circle ellazult merengésében elődugják fejüket a Mesterek is, hát persze, hogy a Pink Floydra gondolok, és nem a Muse-ra, haha! Aztán a megindítóan szép szimfonikus betét figyelemre méltó, csak tudnám, mihez hasonlít a témája? Mike tesó tényleg odateszi magát a The Pursuit Of Truth-ban (meg az egész korongon, valljuk be!), és a hangszeres rész is rendben van, noha csináltak már emlékezetesebbet is e tekintetben. A Surrender, Trust & Passion fináléja pedig hiába égbeszökően ünnepélyes, ha James énekdallamai itt is éppoly színtelenek, kidolgozatlanok, akár a lemez zömén. A mindent lezáró zongorajáték viszont szívfacsaró. Komolyan.
Ennyi tehát. Most nagyon drukkoltam nektek, srácok, hogy e legendás név alatt megalkothassátok a magatok Magnum Opusát, érzésem szerint azonban ez nem jött össze. Régi vesszőparipám, hogy pár évig pihentetni kellene a bandát, és ezáltal a test-lélek-szellem szentháromságát egyaránt. Az bizony jót tenne a kreativitásnak. Mert ez egy kissé ötletszegény dalcsokor, számomra legalábbis. Pedig próbáltam szeretni, ha hiszitek, ha nem.
Pontszám:
6.5
Szerző:
Mike (Portnoy)
Elérkezett az az időpont, amire már 3 éve vártunk. Mike Mangini érkezését követően az egész világ megláthatta, hogy a Dream Theater gépezetébe egy olyan fogaskerék került, ami új lendületet adott ahhoz, hogy mindenféle akadás nélkül működhessenek. A 2011-ben megjelent ’A Dramatic Turn Of Events’ elég vegyes érzéseket váltott ki belőlem, mert első hallásra éreztem, hogy Mangini nélkül készültek el az akkori szerzemények. De ez már a múlt, beszéljünk inkább a jelenről. A zenekar saját nevét viselő új nagylemez megírásakor már ott volt a kiváló szakember és nagyszerű ötletei új színeket adtak az elkészült lemezhez.
Az új korong promóciós időszakában John Petrucci és James LaBrie többször is elmondta, hogy azért a ’Dream Theater’ nevet kapta a lemez, mert úgy érzik, a friss szerzemények teljes mértékben megegyeznek azzal, amit a zenekar képvisel. De miért most jött ez az ötlet? Erre valahogy nem találtam jó választ. Ha az eddig ismert lemezeket veszem, akkor én a ’Metropolis Part 2: Scenes From a Memory’-t vagy az ’Octavarium’-ot választanám erre a célra, mert ez a két lemez képviseli maximálisan azt, ami szerintem a Dream Theater. Sokan azt mondták, hogy egy új fejezet kezdődött a zenekar életéről szóló könyvben Mike Portnoy távozásával. Véleményem szerint ennél sokkal többről van szó. Egy teljesen új könyvet kezdett el írni munkásságával a Mike Manginivel működő Dream Theater. Ha ezt a három évet veszem csak számításba, akkor pedig valóban ikonikus modern mű született.
A ’Dream Theater’ egységes, kiválóan felépített szerkezetű lemez lett. Egyedül az instrumentális Enigma Machine-nél érzem, hogy valahova máshova jobban illene. A csapattal dolgozó új hangmérnök, Richard Chycki nem végzett rossz munkát. Az arányokat érzésem szerint nem mindig találta el helyesen, előfordul, hogy az ének halkabb lett, mint maga a zenekari alap. Egy helyen kimondottan zavart, hogy a gitárszóló vége markánsabbra sikeredett, mint a dallamban elhangzó refrén. De ezektől függetlenül nem érheti panasz munkájának minőségét. Érdekes, hogy a progresszív stílussal összeforrott zenekar új lemezén több olyan dal is hallható, ami inkább a dallamos rock kategóriába sorolható: ezek közül a Through The Looking Glass és a The Bigger Picture azok, amik kiemelkedően jól sikerültek. De a lassan építkező Surrender To Reason is tartogatott számomra meglepetéseket: John Petrucci akusztikus gitáron hallható kísérete felett a dallamot nem sikerült igazán jól megírni, de a refrén után érkező gitárszóló és a kórusos közjáték remekül sült el. Az utána érkező énektéma viszont már nem elég kidolgozott, a lemez leggyengébb pillanatai közé tartozik.
A lírai művek sem maradhattak el, a már korábban megismert Along For The Ride a modern képviselője a The Spirit Carries Onnal és a The Answer Lies Withinnel megkezdett sornak. Bár e ballada alapharmóniai váza zeneileg sokkal egyszerűbb, mint az előbb említett daloké, a vonós hangszerek jelenléte nagymértékben gazdagítja a zenei szövetet. Csak ennél a tételnél éreztem azt, hogy Jordan Rudess pánsípot idéző billentyűszólója kicsit több lett, mint amennyi ide illett volna.
A technikás, gyors művek is új dimenzióba emelkedtek, a ’Train of Thought’ súlyosságát idéző The Enemy Inside a lemez egyik ékköve. Mike Portnoy személye és stílusa, játékának egyedi karaktere sok pluszt adott hozzá az efféle stílusú dalokhoz. Most már nincs hiányérzetem az ilyen műveknél sem, hisz utódja kiváló ebben a tekintetben is.
Ha egy művet kellene kiemelnem az újak közül, amire azt mondanám, hogy ez a Dream Theater, akkor gondolkodás nélkül a 22 perc hosszú epikus szerzeményt, az Illumination Theory-t választanám. A filmzenébe illő indulás után sokféle ötlet előkerül, a hammondos alap, a bőgő- és dobduó kiállása, a szimfonikus betét, a jellegzetes billentyű- és gitárszólók a lemez legjobb dalai közé lövik a művet. Az Octavarium vagy az In The Presence Of Enemies utódjaként megszületett dalnál viszont egy dolgot nem értettem: fura volt hallani, hogy a csúcspont után pár másodperccel még egy extra billentyű- és gitárszólós részt illesztettek. Egy könyv esetében az utolsó oldal után már nem találunk bónusz lapokat. Lehet mégis?
Csak úgy leszek nyugodt, ha a kiadvánnyal kapcsolatban egy dolgot még megemlítek. A mai pénzügyileg szűkös helyzetben nem venném rossz néven, ha az extra profit megszerzése kimaradna a kiadók kitűzött céljai közül. A ’Black Clouds & Silver Linings’ és az ’A Dramatic Turn Of Events’ díszdobozos kiadványait miért lehetett többletvám és ÁFA-költség nélkül rendelni az interneten? Az alapvetően már nem olcsó 90 euró vagy 100 dolláros árat még három évente az ember valahogy csak-csak csak kibírja, de a nyilvánvaló lenyúlást már nem! Ennek ellenére örülök, hogy a mostani gyűjtőknek készült dobozban több olyan elem is helyett kapott – például a The Bigger Picture LP kislemez, 30 perces dokumentumfilm Mike Mangini meghallgatásából –, ami más változatokban nem található meg.
Pontszám: 8,5
Szerző: karpatisz
Legutóbbi hozzászólások