Duskmachine: Duskmachine

írta Hard Rock Magazin | 2013.09.22.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Massacre Records

Weblap: http://www.duskmachine.com

Stílus: Speed/thrash metal

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

A 2004-ben alakult Duskmachine igazi underground banda, amelynek első lemeze még 2005-ben jelent meg, ’The Final Fall’ címmel. Ez a lemez a maga nemében nem mondható rossznak, de nem hagyott mély nyomokat bennem egysíkúsága, monotonitása miatt. Ugyanakkor minek tagadjam, Randy Black az egyik kedvenc dobosom, akivel a tavalyi Primal Fear koncert előtt volt alkalmam beszélgetni. Némiképp felcsigázta az érdeklődésem, amikor elmondta, hogy most olyan arcokkal dolgozik a banda második lemezén, mint Joe Comeau énekes, aki 10 éve úgy eltűnt a metal színtérről, mint Petőfi a ködben, vagy az Annihilator volt basszusgitárosával, Russell Bergquisttal. Nem mellesleg a Duskmachine-nel szinte egy időben jelent meg a volt főnökük, Jeff Waters nevével fémjelzett Annihilator soron következő lemeze. Nem tudom, hogy melyiket szeretem jobban: talán együtt a kettőt, talán a közös múltnak köszönhetően mind két korong kellően betalált.

Ami pedig a Duskmachine fejlődősét illeti… A ’The Final Fall’ egy konceptalbum, mely egy XVIII. századi író, E.T.A. Hoffmann munkásságát dolgozza fel. (Nem tévedés, ismerősen csenghet a neve, a német romantikus irodalom kiemelkedő alakjaként középiskolai tanulmányainkból kísért minket. Az arany virágcserép, a Scruderi kisassony, A homokember szerzője sok más fantasy és horror történet mellett.) A mélyre hangolt hangszerelésnek köszönhetően a hangulat éjsötét, kellően megalapozza a még baljósabb történeteket. Az ott jellemző súlyos riffeket és groove-os hangulatot erre a lemezre is átmentették. Az őrület, a brutalitás megmaradt, de a ’Duskmachine’-on nagyobb szerep jutott a dallamoknak, így ezúttal sikerült változatos, remek számokat írni. A kemény riffek és a borongós témák, a futurisztikus elemekkel átszőtt szövegvilág világvége hangulatot idéz, amely első videóklipjükből is érződik.

Abszolút pozitívum, hogy ezúttal nem került fel a lemezre a The Final Fall végén éktelenkedő Entering the Afterlife-hoz hasonló, 10 perc hosszúságú, „soha véget nem érő” hömpölygés. A lemezen tíz dala közül a 6 percre nyúló Dripping a leghosszabb, mely szexuális tartalmával és dupla-lábdobos záróakkordjaival a lemez egyik kiemelkedő darabja. A legrövidebb tétel, az alig több mint két és fél perc alatt elzúzott Conquer All a legpörgősebb szerzeménye a lemeznek. Egy akusztikus szám, a My Empty Room is helyet kért magának a korongon, ami valószínűleg sokak számára a leggyengébb láncszemként a mélypontot fogja jelenteni, én inkább némi pihenőként éltem meg a következő két záró zúzás előtt.

A mikrofon mögött az a Joe Comeau koptatja hangszálait, aki az Overkillben még a hathúros hangszert kezelte, majd az Annihilator két lemezén (’Carnival Diablos’, ’Waking the Fury’) is énekelt, nem is rosszul. Jellegzetes hangszíne az egész album védjegyévé vált. Tehetségét leginkább a Dying In My Skinben villantja meg, amely ugyan talán a legvontatottabb szám a lemezen, széles orgánuma mégis beteríti az egész szobát - mintha Rudán Joe-t hallgatnám angolul, eszméletlen. Az első lemezen éneklő Hagen Hirschmann után ő az élő bizonyíték arra, hogy a változatosság gyönyörködtet.

A lemez Mat Sinner szárnyai alatt készült, aki zenészként, illetve producerként számos metal bandában megfordult már, többek közt a Primal Fearben, ahol Randy Black dobossal együtt alkotják a ritmusszekciót. A progresszív elemeket sem nélkülöző lemez egyetlen hibája talán, hogy kevés rajta a gitárszóló. Ám mind a négy zenész megszerezte már a kellő rutint és tapasztalatot ahhoz, hogy együtt maradandót alkossanak, ezért érdemes meghallgatni mindenkinek a 'Duskmachine'-t, aki szereti a borongós, de kellően zúzós metal zenét. Kár lenne, ha megint nyolc évet kellene várni a következő lemezre. A Death Angel lemezmegjelenésig ajánlom mindenkinek, a thrash metal rajongónak meg egyenesen kötelező.

Pontszám: 7.5