Katatonia: Dethroned & Uncrowned

írta TAZ | 2013.09.18.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Kscope

Weblap: http://www.katatonia.com

Stílus: Dark metal

Származás: Svédország

 

Zenészek
Jonas Renkse - ének Anders "Blakkheim" Nyström - gitár, vokál, billentyűs hangszerek Per "Sodomizer" Eriksson - gitár Daniel Liljekvist - dob Niklas Sandin - basszusgitár Vendégzenészek: Frank Default - billentyűs hangszerek, programozás, percussion Silje Wergeland - ének (2.)
Dalcímek
1. The Parting 2. The One You Are Looking For Is Not Here 3. Hypnone 4. The Racing Heart 5. Buildings 6. Leech 7. Ambitions 8. Undo You 9. Lethean 10. First Prayer 11. Dead Letters
Értékelés

A Katatonia zenéjével 2011 környékén ismerkedtem meg és ekkor alaposan meg is hökkentem azon, hogy nem találkoztam hamarabb az együttes munkásságával, ugyanis addigra már olyan slágerek kerültek ki a műhelyükből, mint például a Teargas, My Twin vagy akár a Forsaker, melyek engem első hallásra letaglóztak. A stúdióalbumok terén azonban már nem volt ennyire egyértelmű a helyzet. Rendre megvolt az a két-három dal, amit éjt nappallá téve tudtam hallgatni, de összességében egy lemez sem tudott teljes mértékben elkápráztatni. A tavaly kiadott ’Dead End Kings’ azonban igazi áttörést jelentett számomra, ugyanis kiválóan sikerült, az első perctől az utolsóig izgalmas alkotás. Sokkal komorabb és depresszívebb lett a svédek előző albumainál, ettől függetlenül rengeteg érzelem szűrődik át a zenén, köszönhetően Jonasnak, a csapat énekesének. Mi több, az artworkkel is abszolút összhangban van a muzsika, ami szerintem nagyon fontos a könnyűzenei kiadványoknál, ugyanis nem lehet a két dolgot szétválasztani és különálló alkotásként kezelni.

Az új lemez előzményeként mindenképpen meg kell említeni, hogy a Katatonia idén átigazolt a Peacevilletől a Kscopehoz, ami azért fontos mozzanat, mert kiadóváltás után az együttesek szinte minden alkalommal rövid időn belül jelentkeznek valami friss anyaggal. Új dalok híján azonban nekiültek a srácok a ’Dead End Kings’ tételeinek és átültették azokat egy új köntösbe, így született meg a ’Dethroned & Uncrowned’. A rosszmájúak valószínűleg úgy vélekednek majd erről a kiadványról, hogy ez is egy olyan lemez, amellyel még egy réteg bőrt le lehet húzni ugyanazokról a dalokról és kicsikarni egy kis pénzt a rajongók zsebéből. Én sem kedvelem az újrakiadásokat, a válogatás albumokat kifejezetten rühellem, de ez most nem ugyanaz a történet.

A dalok szerkezetén, felépítésén szinte semmi nem változtoztattak, valamint Jonas sem nyúlt hozzá az eredeti énektémákhoz és vokálokhoz, így ezen a fronton is maradt minden a régiben. Különbséget a hangszerelés terén figyelhetünk meg: az elektromos gitárokat felváltották az akusztikusok, a dob helyett különféle ütőhangszereket hallhatunk (bongó, kézi csörgő, shaker), esetenként programozott dobot. Az olyan dalok, melyek alapját a nagy riffmonstrumok alkották (pl.: Buildings, The Parting), kissé lenyugodtak, azonban megtartották lendületüket elektromos gitárok hiányában is, így egy egészen más nézőpontból láthatjuk azt a világot, amelyet a ’Dead End Kings’-en ismerhettünk meg.

Sokkal inkább művészibb ez a megközelítés és talán nem is annyira mély, illetve nyomasztó, mint elődje, ugyanis nincs az a nagy „hangmassza”, ami a földbe döngölne, azonban a vastag visszhang-hatás, amit a hangszerekre és az énekre is rátoltak, elhelyezi a produkciót egy egyfajta misztikus térben. Több dalban is találhatunk apró meglepetéseket, amelyből bőven lehet csemegézni, ilyen például a The Parting vészjóslóan reménytelen középrésze, ahol Jonas énekét egy szál trombita kíséri vagy a Buildings című nótát színesítő zongorafutamok, de említhetném akár a The One You Are Looking For Is Not Here-ben fel-feltűnő hárfaszerű hangokat.

Azért csak hárfaszerű, mert nem lehet ráismerni egyértelműen a klasszikus hangszerekre, annyira műanyag a hangzásuk. Mivel szinte minden nap találkozom ezekkel a zeneszerszámokkal, azonnal észrevehető a különbség, ezért számomra a lemezen ez a legnagyobb csalódás. Értem én, hogy a büdzsé nem tette lehetővé a profi zenészek alkalmazását, de azért a mai technika vívmányait használva ennél jobbat is össze lehetett volna hozni. A körülbelül 10 éves belépő szintű szintetizátorom is képes ehhez hasonló hangszínekre, azért gondolom  Frank Default – aki az album ezen részéért felelt – nem valami gagyi két oktávos mini keyboardon játszotta fel a sávokat. Ettől függetlenül nagyon jó ötletnek tartom ezeknek a hangszereknek és a vonósoknak a szerepeltetését, őszintén szólva meghallgatnék egy olyan albumot is, amelyen szimfonikus zenekarral együtt játszanak a svédek. Addig pedig marad a ’Dethroned & Uncrowned’, illetve a dilemma, hogy melyik lemezt hallgassam: ezt vagy az előzőt? Ha látogatást szeretnék tenni a depresszió sötét bugyraiba, akkor a ’Dead End Kings’ a tökéletes választás, azonban ha csak egy sötét, távoli vidékre szeretnék elbarangolni, akkor ezt fogom választani.

Pontszám: 0